|
KIS JÁNOS
Pengeélen
Másodközlés!
Élet és irodalom
2006.
október 6.
Az önkormányzati
választások a vártnál súlyosabb vereséget mértek a
kormánypártokra. A kudarc fő oka mindenki előtt világos:
a választók a megszorító intézkedések ellen tiltakoztak.
Ezt a miniszterelnök és a kormánypártok vezetői is
elismerték, azonnal hozzátéve, hogy el vannak tökélve a
stabilizáció és a reformok folytatására.
Azok közé tartozom, akik
ezt helyeslik, és azt szeretnék, ha a koalíció valóban
ki tudna tartani vállalt programja mellett. Ehhez
azonban az elszántság nem elég. Demokráciában nem lehet
minden határon túl szembe menni a választók akaratával.
El kell érni, hogy az állampolgárok ha nem is szeretik,
legalább tudomásul vegyék azt, amit a kormány csinál.
Ahhoz, hogy ide eljusson a
koalíció, mindenekelőtt szembe kell néznie a proteszt
indítékaival. Természetes, hogy az emberek gyarapodni
kívánnak, és nem szeretik elveszteni azt, amit egyszer
már megszereztek magunknak. De a kormánypártok
támogatottságának megroppanását hiba volna egyszerűen az
anyagi veszteségekkel magyarázni. Minden körülmények
közt hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a már elért
életkörülmények szerzett jogainkhoz tartoznak; a
jussunkhoz nyúl, aki ezekhez nyúl. A megszorító
intézkedéseket a világon mindenütt erkölcsi
ellenérzéssel fogadják az érintett rétegek.
Magyarországon az ellenérzést felháborodássá fokozta,
hogy ugyanaz a kormány nyúl hozzá a jövedelmekhez, amely
az államháztartási hiányért az első számú felelősséget
viseli. Növelte a felháborodás erejét, hogy a
közvéleményt sokként érte a fordulat, amire a
választások előtt nem készítették föl. A becsapottság
érzése a levegőben volt már, amikor a miniszterelnök
őszödi beszéde nyilvánosságra került. Az állampolgárok
többsége számára a beszéd minden más vonatkozását maga
mögé utasító, fő üzenete az volt, hogy érzésük nem volt
téves. A miniszterelnök a saját hangján kimondta, hogy
tudatosan és rendszeresen hazudott nekik.
A kormány és pártjai a mai
napig nem reagáltak a közvélemény morális
megrendülésére. Ha ez így folytatódik, a kormányprogram
és vele a koalíció bukása elkerülhetetlen lesz. Ez
nemcsak a magyar - szocialista és liberális - baloldal
tragédiája volna, hanem az egész állampolgári közösségé.
Magyarország hosszú-hosszú időkre az európai fejlődés
perifériájára csúszna. Hiába leszünk bent az Unióban,
gazdasági leszakadásunk tovább folytatódna, pénzügyi
válságok követnék egymást, s a belpolitika végzetesen
destabilizálódna.
Évek óta amellett érvelek,
hogy az erkölcsi kérdések kikerüléséért súlyos politikai
árat kell fizetni. Az itt következő cikk is erről szól.
Kérdései tehát régiek. A helyzet azonban új.
A lengyel baloldalt maga
alá temette erkölcsi válsága. A magyar baloldalnak még
van esélye rá, hogy talpon maradjon. De ehhez végre
komolyan szembe kell néznie a kérdésekkel, melyekkel
2002 óta nem akaródzik szembenéznie.
A morális kérdés
Gyurcsány Ferenc elhíresült
szavai rettenetes erkölcsi megrázkódtatást okoztak.
Döbbenet, harag, felháborodás, csalódottság,
kiábrándulás, elkeseredés volt a válasz, és nem csak
azok körében, akik áprilisban az ellenzékre szavaztak;
nem csak azok körében, akik a Gyurcsány-csomag
bejelentésekor megbánták, hogy a kormánypártokra adták a
voksukat, vagy akik most, a beszéd nyilvánosságra
kerülése után azt mondták maguknak, hogy még egyszer nem
szavaznak a baloldalra. Sokakat megrendített az őszödi
beszéd azok közül is, akik ma is az MSZP vagy az SZDSZ
eltökélt hívei, s akiknek a megmaradt önkormányzati
pozíciók köszönhetők.
A közvélemény elemi erejű
reagálása első pillantásra érthetetlennek, egyenesen
irracionálisnak tűnhet. A választóknak, tudjuk jól,
világszerte rossz véleményük van a politikusokról. Azt
gondolják róluk, hogy hazudnak. A magyar választó is ezt
gondolja. Miért arra a politikusra haragszik, aki
beismeri, hogy hazudott, miért nem azokra, akik álszent
módon azt állítják magukról, hogy az ő szájukat hazugság
még nem hagyta el?1
Megmondom, miért.
A demokrácia intézményei
nem tudják kizárni a hazugság, megtévesztés,
félrevezetés lehetőségét. A demokratikus verseny paradox
módon még ösztönöz is a hamis praktikákra, mert a
választók nem elég tájékozottak ahhoz, hogy ne lehessen
becsapni őket, és így a szavazatokért folytatott harcban
előnyt jelenthet a hazug ígérgetés és a tények
meghamisítása, az őszinte beszéd pedig hátrányt okozhat.
A demokráciával járó hazugságot csak a választási
verseny - magyarán a demokrácia - felszámolása útján
lehetne teljesen kiküszöbölni. De ha kiküszöbölni nem is
lehet, kordában tartása lehetséges és szükséges is.
Addig beszélhetünk értelmes módon népképviseletről, a
választókkal szembeni felelősségről, amíg a közösség
fenntartja a különbséget igazmondás és hazugság között.
A demokráciák állapotának egyik fontos jellemzője, hogy
minden politikai hazugság lelepleződését meg lehet-e
úszni bennük, vagy vannak mércék, melyek megsértéséért
viselni kell a következményeket.
A választók többsége ezt az
összefüggést nem gondolja végig, de a lényegével
tisztában van. Tudja, hogy nem lehetséges olyan világ,
ahol a választott tisztségviselők mindig az igazságot, a
teljes igazságot és csakis az igazságot mondják, de azt
is tudja, hogy ezek az emberek az ő bizalmából ülnek a
hivatalukban, s hogy visszaélnek a bizalmával, ha
hazudnak neki. Elvárja tőlük, hogy tiszteljék; márpedig
ha egy politikus tiszteli a polgártársait, akkor nem
hazudik nekik könnyű szívvel. Lehet, hogy nem mindig
őszinte hozzájuk, de rálát a hamis beszéd erkölcsi
fonákságára, s ezért semmiképp nem válik gátlástalan
hazudozóvá.
A választó azt gondolja,
hogy a politikusok hazudnak, de cseppet sem közömbös
neki, hogy mi a viszonyuk a hazugságaikhoz. A
legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy nem hagyja hidegen,
hogyan beszélnek a hazugságaikról.
Ezért volt olyan
katasztrofális hatása Gyurcsány őszödi beszédének. Új,
döbbenetes fénybe állította azt, amit akkor már mindenki
érzett. A miniszterelnök a képükbe vágta, hogy utolsó
másfél évi működése tudatos és következetes hazudozással
telt.2
Radnóti Sándor azt írja
szenvedélyes és ugyanakkor érvelő cikkében,3 hogy akik
Gyurcsányt e mondatok miatt támadják, egy álszent
hamisság nevében lépnek föl. Jobb- és baloldal az elmúlt
évtizedben egy közös hazugság résztvevői voltak. Mindkét
fél a jóléti túlköltekezés hazug konstrukcióján belül
mozgott, egymást kergették bele a felelőtlen
ígérgetésbe. Gyurcsány most kimondta, hogy ez a
konstrukció hazug, elismerte, hogy mivel mostanáig maga
sem szakított vele, ezért ő is a hazug konstrukció
részese volt. Ellenfelei álszent módon úgy tesznek,
mintha valami szégyenletes hazugságon kapták volna, az ő
külön hazugságán, amihez nekik, a másik oldalnak, semmi
közük.
"Választhatott volna a
hazugságnál mérsékeltebb, eufemisztikusabb szót is",
folytatja Radnóti. "Az, hogy éppen ezt a szót
választotta, azt bizonyította, hogy rálát politikai
cselekedetei erkölcsi dilemmáira. A dilemma egyébként
közismert, az erkölcsfilozófiában a "piszkos kezek"
problémájának lehetne hívni, ahogyan ezt Kis János tette
A politika mint erkölcsi probléma című könyvében. A
politika története számtalan példával szolgál. Gyurcsány
Ferenc esete így fest: valamikor felismerhette az
említett hazug konstrukciót, és erőt, kedvet, valamint
politikai víziót érzett magában, hogy vállalkozzék a
felszámolására. De azt is felismerte, hogy ehhez meg
kell nyernie a választásokat, különösképpen azért, mert
ellenfele politikáját károsnak és veszedelmesnek ítélte.
Ezt a célját pedig csak úgy érhette el, hogy bármennyit
árul el víziójából, bizonyos mértékig mégis fenntartja a
hazug konstrukciót, azaz nem száll ki az ígérgetési
spirálból, reservatio mentalisszal él, ugyanis nem
kecsegtet azokkal az eljövendő kemény időkkel, amelyeket
az ország javáért szükségesnek tartott. Ebben rejlett
politikájának hazug volta."
Ha Radnóti helyesen írja le
Gyurcsány esetét, akkor a felháborodott állampolgárok
egy szerencsétlen látszat áldozatai. Az igaz
politikusnak átmenetileg be kellett szállnia a többiek
által közösen fenntartott hazugságba, és amikor végre
abban a helyzetben van, hogy kimondhatja az igazságot,
akkor ő tűnik föl a hazug képében, támadói pedig az
igazság bajnokainak szerepében tetszeleghetnek. Ami az
igazság némely bajnokait illeti, osztom Radnóti
ítéletét.4 A Gyurcsány esetéről adott leírást azonban
sajnos hamisnak tartom.
Nem vitás, hogy a 2006. évi
választási kampányt a két oldal ígérgetési versenye
dominálta. Nem vitás, hogy ebben a licitben a Fidesz
mérföldekkel messzebbre ment a kormánypártoknál. A
választások tárgya azonban soha nem pusztán az, hogy mit
ajánlanak a riválisok az országnak a következő négy
évre. Minden választás egyben alkalom az állampolgárok
számára, hogy ítéletet alkossanak a kormány előző négy
évben nyújtott teljesítményéről. Az ellenzéknek csak az
ígéreteiért kell helytállnia, a kormánynak azért is,
amit az állampolgároktól kapott felhatalmazással tett és
tesz, amíg megbízatása le nem jár. Gyurcsány nemcsak
arról beszélt, hogy hazudott, amikor "nem szállt ki az
ígérgetési spirálból", hanem arról is, hogy hazudott,
amikor tudatlanságban tartotta a közvéleményt a kormány
tetteit és azok kockázatait illetően.
2005 nyarán azt mondta: nem
lesz választási költségvetés. Az év végén elfogadott
költségvetés azonban igazi választási költségvetés lett.
Elhalasztották a már halaszthatatlanná vált kiigazítást.
A látszat fenntartása érdekében mindenféle trükkökkel
fedték el a tényleges helyzetet az Európai Bizottság, a
befektetők és a magyar választók elől. A kormány ezzel
rendkívül kockázatos játékba fogott. "Az isteni
gondviselés, a világgazdaság pénzbősége meg trükkök
százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni,
segítette, hogy ezt túléljük", mondta a miniszterelnök
Őszödön.
Gyurcsány Ferenc esete így
fest tehát: meg akarta nyerni a választásokat;
elfogadom, hogy nem mohó hatalomvágyból: ellenfele
kormányra kerülését őszintén és komolyan - véleményem
szerint nem alaptalanul - veszedelmesnek tartotta.
Tudta, hogy az államháztartási hiány máris kiugróan
magas, ezért bejelentette, hogy nem lesz választási
költségvetés. Majd arra jutott, hogy ha nem lesz
választási költségvetés, akkor győzelem se lesz, és
hazárdjátékba kezdett, mely akár a forint összeomlásával
is végződhetett volna. Szerencsénkre nem végződött
azzal. De ez nem jelenti, hogy nekünk, a magyar
állampolgárok közösségének semmi kárunk nem származott
belőle. Az előttünk lévő évek gazdasági megszorításaival
részben a Gyurcsány-kormány választási hazárdjátékának
az árát fizetjük meg.
A kormányokat mi
választjuk, hibáikért viselnünk kell a következményeket.
Ám éppen ezért jogunk van tudni, hogy mit tesznek.
Gyurcsány nagy hazugsága abban állt, hogy kockázatos
játszmáját a hátunk mögött folytatta. Kormánya olyan
adatokat tartott vissza és leplezett el, melyeket
kötelessége lett volna a köz rendelkezésére bocsátani. A
választások előtt a pénzügyminiszter még az utolsó három
hónap költségvetési adatainak feldolgozását is
leállította, mondván, hogy "A választás nem a
prognóziskészítés ideje."5
Kétségtelen, Gyurcsány
mindezt maga mondta el a frakciójának. A beszéd nyers
őszintesége Radnóti szerint méltánylandó; azt
bizonyítja, hogy a szónok "rálát politikai cselekedetei
erkölcsi dilemmáira". Ezt nem vitatnám, ha mindez nem
egy zárt ülésen, hanem az ország nyilvánossága előtt
hangzott volna el. Rauschenberger Péter írta erről -
véleményem szerint kiváló - cikkében: "[A]rra azért
semmiképp nem alkalmas a jelen helyzet, hogy
Gyurcsányból morális hőst csináljunk. Ha elénk,
állampolgárok elé állt volna ki bocsánatot kérni az
előző ciklusért, hogy most aztán jöjjön az igazság
ideje, az ért volna valamit. Ez nem ér semmit."6
Ha egy politikus tiszta
szándékkal piszkítja be a kezét, ez önmagában még nem ad
fölmentést tettének politikai következményei alól. A
demokráciát az a megállapodás tartja életben, mely
szerint a mindenkori kisebbség elfogadja a többség által
választott vezetőket az ország vezetőinek. Ezt a
megállapodást a magyar jobboldal vezető pártja hajlamos
kétségbe vonni. De ha - alapos okkal - elítéljük ezért,
akkor a magunk részéről azt állítjuk, hogy a mi
szavazatainkkal hivatalba került miniszterelnök nem csak
a mi nevünkben kormányoz, és nem csak nekünk tartozik
felelősséggel. A magyar választók több mint negyven
százaléka nem értett egyet velünk abban, hogy Orbán
Viktort távol kell tartani a hatalomtól. A győzelem
éjszakáján Gyurcsány igen helyesen azt mondta, hogy az ő
miniszterelnökük is kíván lenni. Ám ez azt jelenti, hogy
tetteit előttük is igazolnia kell. Az, hogy Orbánt
mindenáron le kellett győzni, a demokratikus közösség
egésze számára nem elég nyomós érv az ország háta mögött
folytatott választási hazárdjátékra.
"Minden az arányokon
múlik", írja Radnóti, és én is úgy gondolom, hogy sok
minden múlik az arányokon. A kérdés ez: megteheti-e az
állampolgárok felhatalmazásával kormányzó
miniszterelnök, hogy a választási győzelem érdekében az
állampolgárok költségére, ám az állampolgárok tudta
nélkül hazardírozzon az államháztartással.
Én erre a kérdésre csak egy
becsületes választ ismerek: nem teheti meg.
A politikai kérdés
A morális kérdés önmagában
is politikai kérdés. A demokrácia nemcsak jogszabályok,
hanem erkölcsi elvek és normák együttese is. Ha ezeket
következmények nélkül, rendre meg lehet sérteni, akkor a
törvénytisztelet is meginog. Ám ha az írott jogot valami
csoda folytán változatlanul betartanák, az erkölcsi
normák szétesése akkor is atomjaira bomlasztaná a
demokratikus közösséget. A köztársaság addig él, amíg
tagjainak okuk van hinni, hogy az ő nevükben kormányzó
emberek valóban az ő megbízottaik, hogy felelősséggel
tartoznak nekik és elszámoltathatók a tetteikért.
A demokratikus erkölcsi
normák nyilvánvaló megsértésének legsúlyosabb, hosszú
távra szóló következménye, hogy porlasztja ezt a hitet,
és ezért a demokratikus közösség alapjait ássa alá. A
köztársasági elnök joggal állította szeptember 18-án,
hogy az őszödi beszéd napvilágra kerülése "morális
válságot okozott Magyarországon". Talán pontosabb lett
volna azt mondani, hogy felszínre hozott egy lappangó
válságot. De a morális válság attól még a politikai
helyzet része marad, amire politikai választ kell adni.
Vannak közvetett politikai
következmények is. Az egyik a sokat emlegetett
ígérgetési spirál felpörgése. Ha a politikusokba vetett
bizalom meginog, ez önmagában - minden további ok
közreműködése nélkül - is gerjeszti az ígérgetések
licitjét. Fejcsóválva szokták megállapítani, hogy a
magyar választó egyszerre tanúsít mérhetetlen
bizalmatlanságot az állammal szemben és vár lehetetlenül
sokat az államtól. Ezt némelyek a magyarok hagyományos
lelki alkatával, mások a kádárista beidegződések
továbbélésével magyarázzák. Egyik okra sincs szükség a
jelenség megértéséhez. A bizalmatlanság és a túlzott
várakozások összefüggenek. Az a szavazó, aki nem bízik a
politikusokban, legyen akár magyar, akár talján, nem fog
olyan programot támogatni, melynek költségeit azonnal
meg kell fizetnie, hasznát viszont csak sok-sok év múlva
arathatja le. Olyan ígéretek kellenek neki, melyek
azonnal beválthatók. Külön-külön minden választó
tökéletesen ésszerűen viselkedik, csak sajnos a
kollektív végeredmény irracionális.7
Ha visszapillantunk az
elmúlt tíz év politikai ígéretspiráljának felpörgésére,
egy másik összefüggés is a szemünkbe ötlik. 2000 és 2002
között az Orbán-kormány letérítette a magyar gazdaságot
a fenntartható növekedés pályájáról. Megkezdődött a
választási túlköltekezés. Az MSZP ebből azt a
következtetést vonta le, hogy a parlamenti választásokon
nagyon sokat kell ígérnie, különben nem győzhet. Végül a
szocialisták és a szabad demokraták egy hajszállal
megelőzték a jobboldalt; Orbánék azonban nem törődtek
bele a vereségbe, vonakodtak egyértelműen elismerni az
eredmény törvényességét, és utcai demonstrálásba
kezdtek. Közben a D-209-es ügy is kipattant. A
tartásában elbizonytalanodott koalíció a négy évre szóló
- és még úgy is túlzó - ígéretek azonnali, maradéktalan
teljesítésébe menekült.
A magam részéről nem hittem
és utólag sem hiszem, hogy az MSZP-t és az SZDSZ-t a
túlígérgetés segítette volna győzelemre, és azt sem
gondolnám, hogy a kormányt csakis az ígéretek
túlteljesítése menthette volna meg. De most másról
szeretnék beszélni, ezért a vita kedvéért elfogadom,
hogy a baloldal akkori helyzetértékelése helyes volt.
Csakhogy 2002 októberében a koalíció elsöprő győzelmet
aratott az önkormányzati választásokon. Orbán
stratégiája elbukott, a Fidesz hosszú időre megbénult. A
kormány szabad kezet kapott, nyugodtan nekiláthatott
volna a költségvetés konszolidálásának. Ehelyett egy
újabb száznapos program jött, aztán az Európa-terv,
aztán a miniszterelnök szekszárdi ígéretcsokra. Addig
tartott a "teszetoszáskodás", míg 2003 végén a megriadt
befektetők tömegesen kezdtek menekülni forint alapú
értékpapírjaiktól, megingatva a nemzeti valutát.
Miért nem volt ereje
Medgyessynek lépni a forintválság előtt? Miért bukott
meg néhány hónap leforgása alatt, amikor a forintválság
hatására lépni kényszerült?
Bonyolult történet ez, most
csupán egyetlen vetületére szeretnék rámutatni. A
D-209-es ügyet Medgyessy Péter túlélte ugyan, de azon az
áron, hogy elvesztette azt a viszonylagos önállóságot,
amire minden miniszterelnöknek szüksége van parlamenti
bázisával szemben. Sem 2002 késő őszén, sem később nem
mondhatta a frakciónak, melynek hivatalban maradását
köszönhette, hogy válasszatok köztem és a felelőtlen
költekezés folytatása közt. Márpedig ezt kellett volna
mondania. Nagy árat fizettünk azért - mi mind,
tízmilliónyian -, hogy 2002 júniusában nem távozott. Az
erkölcsi deficit költségvetési deficitet termel.8
Most pedig fordítsuk vissza
tekintetünket a jelen helyzetre. A következő években a
miniszterelnöknek érdekeikben megsértett emberek
százezreitől kell nap mint nap áldozatot kérnie, s
ezeknek az embereknek el kell hinniük, hogy a
veszteségek elkerülhetetlen és érdemes vállalni őket.
Ehhez hatalmas bizalmi tőkére van szükség. Gyurcsány
Ferenc bizalmi tőkéjét az őszödi beszéd fogadtatása
nullára írta. Újra és újra azzal a kérdéssel fog
szembekerülni: ha akkor átvert minket, most miért
higgyünk neki? Újra és újra meg kell majd küzdenie
elveszett szavahihetőségéért. A szeptember 17-e óta tett
nyilatkozatai arról tanúskodnak, hogy egyelőre nem is
érzékeli hitelvesztésének dimenzióit.9
Az Orbán-kérdés
Nem jelentéktelen
népszerűségét Gyurcsány talán elsősorban azzal szerezte,
hogy legyőzte Orbán Viktort. Azok közé tartozom, akik
úgy látják, hogy Orbán egyre távolodik a demokratikus
pártok közti minimális alkotmányos konszenzustól; hogy
lelki és személyi kötődést tart fönn a kormányképes
jobboldal és a radikális szélsőjobb között; s hogy
politikájában egyre több a demagóg rögtönzés. Ezért
őszintén örültem Gyurcsány győzelmének.
Azzal is tisztában vagyok,
hogy a vereség Orbánt az eddiginél is veszedelmesebb
pályára taszította. 2006-ban másodszor veszített
választást. Korábban kikezdhetetlennek vélt tekintélye
megtépázódott. Több párttársa nyilvánosan utalt arra,
hogy az ő stratégiája vezetett a Fidesz nem várt második
vereségéhez. Egyetlen esélye maradt vezéri státusának
viszszaszerzésére: be kell bizonyítania, hogy a kudarc
nem az ő politikai hibáinak büntetése volt - ő és pártja
az MSZP "szervezett politikai hazugságának" esett
áldozatul.
Orbán már a hangfelvétel
nyilvánosságra kerülése előtt egy héttel hazugnak és
illegitimnek nevezte a kormány stabilizációs
politikáját, és megjósolta, hogy erre a politikára
"nyílt és rejtett ellenállás" lesz a válasz.10 Elsöprő
önkormányzati győzelmet remélve előrukkolt a
költségvetés fölötti vétójoggal felruházandó
önkormányzati tanács képtelen ötletével. Az utolsó
percig ragaszkodott ahhoz, hogy az akkor még nehezen
kezelhető helyzetben a Fidesz tartsa meg szeptember
23-ára tervezett tömegtüntetését. Egy tévéinterjúban
kijelentette, hogy "ezek a válságkezelő programok meg
fognak bukni. Újabb és újabb megszorításokkal fognak
próbálkozni, és ki fog derülni, hogy nem tudják
kormányozni az országot."11 Felszólította Gyurcsányt,
hogy "vigye a csomagját".
Az sem állította meg, hogy
az Európai Bizottság időközben jóváhagyta a kormány
konvergenciaprogramját, és Alumunia pénzügyi biztos a
programban megfogalmazott gazdaságpolitikát az egyetlen
lehetséges alternatívának nevezte. Inkább megy tovább a
Gyurcsány-ellenességtől a Brüsszel-ellenesség felé.
"Nekünk Brüsszelből ne mondja valaki azt, hogy mi csak
egy úton járhatunk, mert olyan nincs, hogy csak egy út
legyen előttünk", mondta az ATV-ben szeptember 29-én.
Orbán kétségkívül dupla
vagy semmire játszik. Ha "ezek a válságkezelő programok"
nem buknak meg, akkor a Fidesz politikailag
ellehetetlenül, harmadszor is választást veszít, és ezt
a pártelnök már biztosan nem élheti túl. Ha viszont
megbuknak "ezek a válságkezelő programok", akkor
bekövetkezik az, amit a bevezetőben írtam: Magyarország
hosszú-hosszú időkre az európai fejlődés perifériájára
csúszik. Hiába leszünk bent az Unióban, gazdasági
leszakadásunk tovább folytatódik, pénzügyi válságok
fogják követni egymást, s a belpolitika végzetesen
destabilizálódik. Ha egy politikusról el lehet mondani,
hogy semmi sem drága neki, Orbán Viktorról ez ma már
biztosan elmondható. Országos érdek, hogy veszítse el a
játszmát.
A kérdés az, mi következik
ebből Gyurcsány Ferenc botrányára nézve.
Következik-e, hogy
állapodjunk meg abban az értelmezésben, mely szerint
Gyurcsány csak azt mondta ki, hogy itt mindenki egyetlen
nagy hazugság részese volt 16 éven át. Következik-e,
hogy maradjunk annál: ő legalább kimondta.
Ha erre a - hamis -
következtetésre jutnánk, elvesztenénk a jogalapot arra,
hogy Orbán Viktorral szemben a demokrácia védelmezőiként
lépjünk fel. És még egyszer mondom: ez nem csak
erkölcsi, ez politikai kérdés. Ha 2002 és 2006 között
komolyabban vettük volna, hogy demokrataként mit
engedhetünk meg magunknak és a kormányunknak, ma nem
volnánk ebben a helyzetben. S ha most sem vesszük
komolyan, már csak a baloldal romjain kezdhetjük el a
tűnődést, hogy hol rontottuk el.
A Gyurcsány-kérdés
A köztársasági elnök
október 1-jén este - az urnák lezárása után és a
választási eredmény ismertté válása előtt - drámai hangú
beszédben szólította meg az ország polgárait és az
Országgyűlést. Szemére vetette a miniszterelnöknek, hogy
"folyamatosan kitér az alapkérdés tisztázása elől. Nem
ismeri el, hogy megengedhetetlen eszközöket használt
annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa, és azután
fogjon hozzá az állami pénzügyek rendbetételéhez." Végül
cselekvésre szólította föl a parlamenti többséget: "A
kormány az Országgyűlésnek felelős. Az Országgyűlés dönt
a miniszterelnök személyéről. Az Országgyűlés
helyreállíthatja a szükséges társadalmi bizalmat. A
megoldás kulcsa a parlamenti többség kezében van."
Az államfő szavait köztük a
házelnök, az SZDSZ elnöke és az újraválasztott
főpolgármester éles hangon utasította vissza mint a
köztársasági elnöki tisztséghez nem méltó beavatkozást a
politikai harcokba.
A köztársasági elnök kevés
számú hatáskörét az alkotmány szűkszavúan szabályozza;
legfőbb feladatát - "kifejezi a nemzet egységét és
őrködik az államszervezet demokratikus működésén" - nem
is hatáskörként definiálja, és egyáltalán nem köti
szabályokhoz. Érthető, hogy Sólyom László elnöki
tevékenysége - miként 1990 és 1994 közt Göncz Árpádé is
- vitákat vált ki. Egyik-másik lépéséről magam is azt
gondolom, hogy nem jól illeszkedik az általa oly
fontosnak tartott "láthatatlan alkotmányhoz"; így
például nem értek egyet azzal a móddal, ahogy a legfőbb
ügyész személyére javaslatot tesz (érveimet nyugodtabb
körülmények közt ismertetni fogom). Az október 1-jei
beszédet alkotmányos szempontból határesetnek érzem;
őszintén bevallom, sokat kell még gondolkodnom ahhoz,
hogy szilárd ítéletet alkossak róla. Úgy vélem azonban,
megítélésekor mindenképpen figyelembe kell venni, hogy
szeptember 18-án az elnök mondott egy alkotmányos
szempontból semmiképp nem kifogásolható beszédet,
melyben megszólította a miniszterelnököt, aki ezt
egyszerűen elengedte a füle mellett. Ezzel együtt is
természetesnek tartom, hogy akiknek határozott
véleményük van, ezt elmondják a nyilvánosság előtt.
Abban sem látok kivetnivalót, ha ezt politikai vezetők
teszik, amíg a köztársasági elnöki tisztségnek - a
köztársaságnak - kijáró tisztelettel bírálják az
államfőt.
Mégis azt gondolom, hogy
ezek a reakciók elhibázottak. A beszéd elmondásának
közjogi szempontú kritikája nem teszi megkerülhetővé a
tartalmával való szembenézést. A benne megfogalmazott
állítások annyira súlyosak, morális tartalmuk oly
nehezen vitatható, hogy a közjogi kötözködés csak
ronthat a helyzeten.12
Akár helyesen tette a
köztársasági elnök, hogy lépéskényszerbe hozta a
parlamenti többséget, akár nem, beszéde után többé nem
lehetett nem lépni, és hosszú időkre meghatározó
jelentősége lesz annak, hogy a koalíció most hogyan lép.
A választások másnapján
megjelent cikkemben azt írtam, a miniszterelnök nem
kerülheti meg a bizalmi kérdés fölvetését.13 Két
választás között az állampolgári közösség szuverenitása
az Országgyűlés kezébe van letéve. Ott kell eldőljön,
hogy Gyurcsány Ferencnek a történtek után van-e
felhatalmazása a kormányzás folytatására.
Azt írtam, hogy a
kormánypártok két ésszerű lehetőség közt választhatnak.
Az egyik lehetőség az, hogy megvonják Gyurcsánytól a
bizalmat, és új kormányfőjelöltet állítanak.
Hozzátettem: nem tudom, van-e olyan személy, akiben
gyorsan meg tudnak állapodni. A gyorsaság azonban
fontos, állítottam, mert a magyar gazdaság megrendült
állapotában a politikai bizonytalanság könnyen
előidézheti a forint árfolyamának zuhanását, ami nagyobb
csapás volna a legkeményebb megszorító intézkedéseknél.
Ezt az aggodalmat azonnal igazolta a piacok ideges
reagálása a hírre, mely szerint a miniszterelnök valóban
bizalmi szavazást kér az Országgyűléstől. Tudatában
vagyok, és valamennyien tudatában kell lennünk, hogy a
magyar gazdaság nem bír ki egy elhúzódó és bizonytalan
kimenetelű politikai krízist.
A kormánypártok már
Gyurcsány bejelentésének napján leszögezték, hogy
kitartanak a kormányfő mellett. Cikkemben azt
állítottam, hogy ez is ésszerű megoldás lehet, de csak
komoly feltételek teljesülése esetén. Ha semmi sem
változik, akkor a koalíció képtelen lesz a kormányzásra,
hiába áll egy emberként a miniszterelnök mögött. Nem
mindegy ezért, hogy a bizalmi szavazást milyen beszéd
előzi meg.
Gyurcsány - előzetes
bejelentése szerint - a kormány programjához, az
egyensúlyteremtéshez, a reformokhoz és a fejlesztésekhez
kér bizalmat. Ez tehát marad, ami rendben is van. A
kérdés az, hogy mi változik.
Véleményem szerint a
koalíció jövőjének alfája és ómegája, hogy a
miniszterelnök szót ejt-e az őszödi beszéd által kavart
erkölcsi viharról, és szavaiból kitűnik-e - Esterházy
Pétert idézem -, "hogy átlátja pontosan a tetteit",14
kimondja-e, hogy átgondolta és sajnálja a történteket.
Ha ezután kapja meg a kért támogatást, akkor
megerősítése, hogy úgy mondjam, feltételes lesz. Ahhoz
kötődik, hogy bizonyos dolgok nem ismétlődhetnek meg.
A választónak persze ennél
többre van szüksége. Garanciákra, hogy a sajnálkozás és
a változtatási szándék komolyan vehető. Az őszödi beszéd
sok fonáksága közül az egyik abban rejlik, hogy
Gyurcsány elmondta, elege van a hazugságokból és
trükközésekből, ezt nem folytatja tovább - majd nem
sokkal később ismét Veres Jánost tette meg
pénzügyminiszternek. Ez demokráciában - mondjuk így -
nem szokás. Ha a miniszterelnök valóban szakít a korábbi
gyakorlattal, akkor megválik a minisztertől, aki
személyében jeleníti meg azt. Veres Jánosnak távoznia
kell a posztjáról; helyébe olyan, nagy tekintélyű
pénzügyi szakembernek kell kerülnie, akiről tudni lehet,
hogy ilyen ügyletekbe nem keveredik, és szükség esetén
akár a kormányfőnek is ellentmond.
Változtatni kell a kormány
működésének eddigi gyakorlatán is. Gyurcsány Ferenc
mögött eltűntek a miniszterei; Molnár Lajost kivéve a
második Gyurcsány-kormánynak nincs olyan tagja, aki
önálló arccal, önálló felelősséget viselve jelenne meg a
nyilvánosság előtt. Aki - mint e cikk szerzője - a
sajtóból kíván tájékozódni a kormány terveiről és
cselekedeteiről, óhatatlanul úgy látja, hogy a
minisztériumok kiüresedtek, a tényleges hatalom a
kancellárián összpontosul, és a miniszterelnököt,
valamint kancelláriaminiszterét leszámítva olyan
személyek gyakorolják, akik nem a parlamenttől kapták a
felhatalmazásukat, és nem is felelősek a parlamentnek.15
Hogy ez micsoda diszfunkciókhoz vezet, abba az augusztus
20-i vihar adott egy pillanatra betekintést, de nem
csupán erről van szó.16 Ha a kormány nem tér vissza a
parlamenti felelősségét tükröző, átlátható és
ellenőrizhető működéshez, az állampolgárok aligha fogják
elhinni, hogy a választás előtti trükközésnek egyszer s
mindenkorra vége.
A változtatás nem csupán
kívánatos: sürgető kényszerűség is. Amíg a kormányfő
megítélése ennyire rossz, nem képviselheti egyedül a
kabinetjét. Szüksége van erőteljes, meggyőző
személyiségű miniszterekre, akik közt szétterülnek az
elkerülhetetlen konfliktusok. Lehet, hogy ehhez további
minisztercserék is kellenek, ezt nem tudom. De az
biztos, hogy a parlamentnek felelős kormányzást helyre
kell állítani, és világossá kell válnia, hogy
Magyarországot egy testület kormányozza, nem egyetlen
személy.
Végül valami, ami még a
Medgyessy-kormány idején fölvetődött, de aztán feledésbe
merült. Amikor Medgyessy Péter menesztette
kancelláriaminiszterét, megígérte, hogy etikai kódexet
állítanak föl a kormány tagjai számára. Erre aztán nem
került sor. Az ötlet azonban jó, sürgősen elő kellene
venni. Rögzíteni kellene, hogy mi az, amit egy miniszter
nem csinálhat meg következmények nélkül. Le kellene
fektetni az ügyek kivizsgálásának eljárásait. Erkölcsi,
nem jogi kódexről beszélek. A szankciókról a kormányfő
döntene, teljes mérlegelési szabadsággal. De ha rendre
elmulasztaná a felelősségre vonást, magára húzná a
felelősséget. A miniszteri kódex megalkotásával
kötelezettséget vállalna arra, hogy kormánya a jövőben
szigorúbb magatartási szabályokhoz tartja magát, mint
eddig, és hogy a vállalás nyilvánosan számon kérhető
lesz.
Az erkölcsi felelősség
őszinte elvállalását követő bizalmi szavazás, új
pénzügyminiszter, a parlamentnek felelős és átlátható
kormányzás, miniszteri etikai kódex: ilyen lépések
nélkül a megrendült bizalom helyreállítása nem
remélhető.
Nem csak úgy általában az
állampolgároknak a kormány iránti bizalmáról van szó. A
magyar demokrácia ingatagságának, tudjuk jól, a bal- és
a jobboldal közti mélységes bizalmatlanság az egyik, ha
ugyan nem a legfőbb oka.17 A demokráciában szokatlan
kölcsönös gyanakvás és ellenségesség nélkül Orbán Viktor
ma nem készülhetne arra, hogy "narancsos forradalommal"
erőszakolja ki a kormány megbuktatását. Ha ez a kalandor
vállalkozás sikerre vezetne, az nemcsak a jelenlegi
parlamenti többséget döntené romba, hanem a harmadik
köztársaságot is, alkotmányos fékjeivel és
ellensúlyaival együtt. Meggyőződésem, hogy ettől nemcsak
mi tartunk, hanem sokan a jobboldalon is. Az alkotmányt
akkor sikerülhet megvédeni, ha jobboldali hívei is
kiállnak mellette.
Ne áltassuk magunkat: ennek
mi magunk is az akadályai vagyunk. Ha a baloldal nem
képes belátni, hogy 2002 és 2006 közötti kormányzása a
jelenlegi politikai válság elsődleges oka, ha nem képes
szembenézni a morális hibákkal, melyeket ebben az
időszakban elkövetett, ha nem képes elismerni, hogy ezek
a hibák a Gyurcsány Ferenc őszödi beszédében bevallott
felelőtlen és az állampolgárok megtévesztésével
folytatott választási hazárdjátékban kulmináltak, akkor
nincs remény Orbán Viktor elszigetelésére.18
Lábjegyzetek:
1 A kormány legitim c.
szerkesztőségi cikkében a Népszabadság hosszan sorolja
az új magyar demokrácia nevezetes hazugságait. 2002.
szeptember 21.
2 "Kérdeztem a mellettem
álló fiatal párt, miért pont a Gyurcsány. Mert hazudott.
Nem - vitatkoztam -, ő azt mondta, hogy mindannyian
hazudtunk, s ezt most már abba kellene hagyni. Nem
tudták? Persze, de hogy jön ahhoz, hogy ezt ilyen durván
a képünkbe vágja? Ez az, amit nem lehet megbocsátani."
Varga László, aki erről a tüntetések negyedik éjszakáján
lezajlott utcai beszélgetésről beszámol (Kedves Udo,
Élet és Irodalom, 2006/39.), meg van ütközve. Az a
benyomásom, hogy döbbenetével nem áll egyedül a
szocialista-liberális baloldalon.
3 Álszentek összeesküvése,
Népszabadság, 2002. szeptember 23.
4 Radnóti cikkének
megjelenésével egy napon sugározta a CNN Orbán Vikorral
készült interjúját. "Arra a kérdésre, hogy mit szól
Gyurcsány Ferenc kijelentéséhez, mely szerint minden
politikai erő hazudott, Orbán Viktor kifejtette: A
magyar politikában kétféle hagyomány létezik. Az egyik a
kommunista párt hagyománya, a hazugság, melyet a
baloldal tovább vitt, a másik pedig az ellenzéké, az
egykori illegális másképp gondolkodóké, akik sohasem
hazudtak. "Én sem hazudtam soha az embereknek", tette
hozzá Orbán Viktor." Index, 2002. szeptember 23.
5 Soós Károly Attila: A
hazugság és ami több annál. Népszabadság, 2006.
augusztus 19. Válaszában Bauer Tamás emlékeztet rá, hogy
az államháztartás helyzetére vonatkozó közérdekű adatok
visszatartása nem most kezdődött, hanem a Fidesz-kormány
idején. Ezt fontos szem előtt tartanunk, de Gyurcsány
felelősségének tényén nem változtat.
6 Maradhat?, Élet és
Irodalom, 2006/39. Amikor az őszödi beszéddel
megismerkedtem, az volt az érzésem, hogy hiszen
Gyurcsány elmondta már ezt a nyilvánosság előtt is, csak
nem ezekkel a szavakkal. Rosszul emlékeztem. Valóban
beszélt arról, hogy nem mindig mondott igazat, de -
akárcsak Radnóti - a választási ígéretek tartalmával,
nem a választás előtti túlköltekezés tényeinek és
kockázatainak eltitkolásával kapcsolatban. Lásd Nagy N.
Péter: Ami még nem megy át a rivaldán. Gyurcsány Ferenc
a fájdalom mértékéről és arról, hogy kell-e elnézést
kérni, Népszabadság, 2006. június 28.
7 Erről kicsit bővebben
írtam A politika mint erkölcsi probléma c. könyvem záró
fejezetében. Budapest: Irodalom Kft., 2004.
8 Mink András írt erről
Alkotmányos dekonstrukció c. cikkében. Magyar Hírlap,
2006. szeptember 26.
9 Lásd erről Ádám Zoltán
cikkét a Beszélő októberi számában: Az elhagyott beszéd.
10 Magyar Nemzet,
szeptember 9.
11 Idézi Bauer Tamás: Orbán
és az MTV ostroma. Népszabadság, 2006. szeptember 25.
12 A baloldalon sokan úgy
érzik, az államfői beszéd egy politikai konfrontációban
elfogult módon az egyik oldal - az ellenzék - mellé
állt. Én nem így látom. Lehet, hogy a köztársasági elnök
nem mondott el mindent, amit hallani szeretnénk tőle, de
üzent a jobboldalnak is. Állást foglalt a megszorítások
és a reformok mellett; kimondta, hogy az önkormányzati
választások nem tekinthetők népszavazásnak, és világossá
tette, hogy a kormány sorsáról csakis a parlamenti
többség dönthet.
13 Ami elkerülhetetlen.
Magyar Hírlap, 2006. október 2.
14 Gréczy Zsolt: A
politikai elit is mi vagyunk. Esterházy Péter szerint
normálisnak lenni nehéz, és mintha nem volna erőnk
hozzá. Népszabadság, 2006. szeptember 23.
15 Arról, hogy e gyakorlat
mögött a demokrata magatartástól idegen, technokrata
mentalitás húzódik meg, lásd Schiffer András cikkét:
Válság és kiút. Magyar Hírlap, 2006. szeptember 28. Az
ebben rejlő veszélyekről - arról, hogy a reformok
készítői elszigetelik magukat és képtelenek maguk mellé
állítani vagy legalább semlegesíteni az érintett
csoportokat - Lakner Zoltán írt: Magasfeszültség. Magyar
Hírlap, 2006. október 3.
16 A miniszterelnöki
hivatal működésének anomáliáiról lásd Gavra Gábor:
Bénasági fogadalom. Ámokfutásba kezdett a miniszterelnök
környezete. Hírszerző, 2006. augusztus 21, valamint
Gavra Gábor: Van-e kormányunk?, Hírszerző, 2006.
augusztus 25.
17 Lásd Miklósi Zoltán: Két
válság. Népszabadság, 2006. szeptember 25.
18 Intő jelként álljon itt
Elek István cikke: A politikai válság háttere. Magyar
Hírlap, 2006. szeptember 28
KIS JÁNOS
Pengeélen - 2
"A napról napra változó
közbeszédben az egyik oldalon - ezen a baloldali,
illetve liberális politikusokat és közírókat értem - ma
a Gyurcsány-beszéd bagatellizálása folyik (a róla való
vitát moralizálásként utasítva el). Ez nyilván reakció
arra, hogy a másik oldal - ezen a jobboldali
politikusokat, közírókat és a radikális jobboldali
szónokokat, nyilatkozókat és közírókat értem -
démonizálja ezt a beszédet, s tökéletesen
reflektálatlanul, az önvizsgálatra való legparányibb
hajlandóság nélkül, a politikai alternatíva teljes
homályban hagyása mellett, "erkölcsi ébredésre" szólít
fel." Így jellemzi a két oldal magatartását Radnóti
Sándor az ÉS október 13-i, 41. számában megjelent
vitacikkében.
Ha egy pillanat
kimerevített képeként nézzük, ez a leírás hibátlanul
pontos. Ha azonban a helyzet dinamikájának tükrét
keressük benne, akkor - nekem úgy tűnik - kiegészítésre
szorul. Jól érzékelteti az "erkölcsi ébredés" támadó
indulatát, de a morális kérdés előli elzárkózás
reménytelen defenzivitása nem tűnik ki belőle. Nem
mondja ki továbbá, hogy - az október 6-i parlamenti
beszédet leszámítva - a történet főszereplője maga is
úgy viselkedik, mint aki nem kíván szembenézni a beszéde
által kavart vihar erkölcsi dimenziójával. Ez véleményem
szerint mérhetetlenül megnehezíti a szocialisták és
liberálisok számára, hogy kitörjenek a defenzívából.
Az önkormányzati
választások előtti héten egyre erősödött bennem az az
érzés, hogy ha így megy tovább, a kormány nem lesz képes
megvetni a lábát, sem Gyurcsánnyal, sem Gyurcsány
nélkül. A miniszterelnök nem teheti meg, hogy nem reagál
a beszéde okozta felzúdulásra. Ha nem mondja ki, hogy
átgondolta és sajnálja a történteket, nagy baj lesz. S
úgy láttam, nem elég egy interjúban kimondania ezt. A
személyébe vetett bizalom megingott. A polgárok közel
fele vagy talán még nagyobb részük a távozását akarja.
Két választás közt a választók nem közvetlenül döntenek;
kollektív szuverenitásuk az Országgyűlés kezébe van
letéve. Ott kell eldőlnie, hogy Gyurcsány Ferencnek a
történtek után van-e felhatalmazása a kormányzás
folytatására. Ahhoz, hogy a kormány úrrá lehessen a
helyzet fölött, első lépésben föl kell vetni a bizalmi
kérdést.
Amikor erre a belátásra
jutottam, megírtam Pengeélen c. cikkemet (ÉS, 2006.
október 6. [40.]). A választás napján elkészültem a
kézirattal.
Este a köztársasági elnök
elmondta beszédét. Ez új helyzetet teremtett.
Nyilvánvaló volt, hogy öt
nap múlva, amikor cikkem az ÉS-ben megjelenik, már késő
lesz. Valójában már ekkor is késő volt. A bizalmi
kérdést saját kezdeményezésre kellett volna fölvetni,
nem az államfő üzenetére válaszul. De ha már elhangzott
a beszéd, akkor - úgy ítéltem meg - késlekedés nélkül
lépni kell.
A rendelkezésre álló igen
rövid időben a kezemben lévő anyagból szerkesztettem egy
cikket a Magyar Hírlap hétfői kiadása számára (Ami
elkerülhetetlen, MH, 2006. október 2.).
A sietségnek ára volt.
Sólyom nem hagyott kétséget afelől, hogy Gyurcsány
menesztését várja a parlamenti többségtől; ezt az óhaját
köztársasági elnökként valószínűleg nem volt helyes
kifejezésre juttatnia, amire reagálnom kellett volna.
Ahhoz, hogy ezt megtegyem, alaposan át kellett volna
gondolnom a szöveget és a megszólalás körülményeit; ez
időt igényelt volna. Idő azonban nem volt. Ezt igazán
sajnálom. Azt azonban, hogy a cikk elkészült és
megjelent, nem bántam meg.
Nem bántam meg egyfelől
azért, mert az államfő fellépését ma is másképp látom,
mint a baloldali - szocialista és liberális - közírók
többsége. Kétségtelen, az október 1-jei beszédet mindkét
politikai tábor úgy értelmezte, hogy Sólyom László a
jobboldal kezére játszott. Szerintem azonban mindkét
tábor érzékcsalódás áldozata lett, ami két nap múlva, a
frakcióvezetőkhöz intézett levélből vált világossá.
Igaz, Sólyom félreérthetetlenül kifejezésre juttatta,
hogy mit vár a parlamenti többségtől; de egyben azt is
leszögezte, hogy a politikai válságnak az
Országgyűlésben kell eldőlnie, és amikor a Fidesz
közölte, hogy bojkottálni fogja a bizalmi kérdés
tárgyalását, külön felhívta rá a figyelmet, hogy a
bojkott sérti a parlamentáris demokrácia elveit. Döntő
szerepe volt abban, hogy a bizalmi szavazásra sor
került, méghozzá a jobboldal részvételével, s hogy ily
módon Orbán Viktor "narancsos forradalma" már
elindításának napján félresiklott.
Nem bántam meg a cikket
másfelől azért sem, mert utólag visszatekintve sem
bizonyult feleslegesnek. Maga Gyurcsány, amikor elsején
késő este megjelent a nyilvánosság előtt, ugyanúgy
viselkedett, mint két héttel korábban: nem vett tudomást
az államfő szavairól. Pártjának alelnöke egy ironikus
megjegyzéssel intézte el a dolgot. Szili Katalinnak
annyi mondanivalója volt a beszédről, hogy az
"köztársasági elnökhöz méltatlan" volt.
Írásom feszült és
borulékony helyzetben erős állításokat fogalmazott meg.
Olyan álláspontot körvonalazott, melyet a baloldalon
kevesen osztottak. Nem lephetett meg, hogy indulatos
vita támadt körülötte. Az viszont meglepett, hogy
politikai konklúzióira, melyek kedvéért megírtam, a
bírálók alig reagáltak. Túlnyomó többségük föl se tette
a kérdést, helyesen határoztam-e meg, hogy milyen
döntéseket kíván a pillanat. Írásaikból nem derül ki,
úgy vélik-e, hogy tévedtem, amikor azt állítottam, hogy
a bizalmi szavazás elkerülhetetlen. Nem derül ki,
egyetértenek-e azzal, hogy a bizalmi szavazás előtt
Gyurcsánynak számot kellett adnia az őszödi beszéd
vezérmotívumáról: arról, hogy ő és kormánya hazudott a
választóknak. Nem derül ki, elfogadják-e, hogy a bizalmi
szavazás még csak a kezdet, vagy kétségbe vonják
állításomat, mely szerint az állampolgároknak további
garanciákat kell kapniuk, hogy a választás előtti
hazardírozás és a közvélemény szisztematikus
félrevezetése nem ismétlődik meg.
Vitánk így kissé féloldalas
lett. De érzésem szerint még így, féloldalasan is
érdemes a folytatásra.
Részint hosszabb távra
szóló tanulságai miatt. Részint pedig azért, mert a
válságnak még nincs vége. A kérdés, hogy mit kezdjünk a
kazettabotrány politikai következményeivel, még mindig
velünk van.
*
Két súlyos ellenvetéssel
szeretnék foglalkozni; Radnóti írása mindkettőt
világosan megfogalmazza. Az egyik úgy szól, hogy a
becsapottság érzése a kormány saját táborában nem, hanem
csak az ellentáborban vert hatalmas hullámokat. Amiből
az következnék, hogy - feltételezésemmel szemben - a
szenvedélyek felkavarodását nem magyarázhatja a
gazdasági megszorítások okozta csalódottság. Más,
mélyebb magyarázat után kell nézni. "...kultúrharcról
van szó, amely alapvetően meghatározza a magyar
politikai életet, és amelynek parazsát minden egyes
választás, minden válság fölszítja." A Gyurcsány-beszéd
is ezt a parazsat lobbantotta lángra: "a nyugatos
modernizáció és a modernizáló elleni irracionális
gyűlölet lelki táplálékot, megerősítést kapott" általa.
Radnóti elismeri, hogy én
is látom a kultúrharc tényeit. Nem abban van tehát vita
köztünk, hogy létezik-e egy számottevő társadalmi
csoport Magyarországon, mely fél a modernizálódástól és
démonizálja annak képviselőit. Abban is egyetértünk,
hogy ez a csoport mértékadó szerepet játszott az egykori
MDF bázisában, s hogy a Fidesz is benne találta meg
bármikor hadra fogható élcsapatát. Másfelől eszem ágában
sincs tagadni, hogy a nyugatos modernség eltökélt
híveiben a másik oldal agresszív ellenségessége félelmet
ébreszt, s hogy ez a félelem koptatja a politika
erkölcsi dimenziói iránti érzékenységet.
Fontosnak tartom azonban,
hogy a kultúrharc jelenségét szélesebb összefüggésben
lássuk. Nem tudjuk pontosan megmondani, mekkora a két
élcsapat, mely közvetlenül részt vesz az ideológiai
ihletésű küzdelemben. De ha precíz adataink nincsenek
is, nyugodtan leszögezhetjük, hogy mindkét csoport
kisebbséget alkot saját oldalának teljes választó
közönségében. Évek óta sok szó esik, s jogosan, a magyar
politikai közösség kettészakadásáról, a politikai
táborok közt egyre mélyülő szakadékról. Amikor azonban
erről beszélünk, épp a jelenség súlyossága miatt a
lehető legnagyobb pontosságra kell törekednünk.
Magyarország nem szunnik és siíták országa. A magyar
állampolgárok többsége értetlenül áll a belpolitikai
hidegháború előtt, és szenved a politikai gyűlölködés
légkörétől. Ez nemcsak az úgynevezett bizonytalan
szavazókról mondható el, hanem azok java részéről is,
akik tudatosan és szilárdan állnak a jobb- vagy a
baloldalon.
Radnóti kiinduló
megfigyelése szerint az önkormányzati választásokon a
baloldal veresége "nem volt földindulásszerű és
elsöprő". Ebből - sok más baloldali közíróval együtt -
arra következtet, hogy ezen az oldalon a
Gyurcsány-beszéd nem okozott megrendülést, hiszen a
politikai térkép kétosztatúsága fennmaradt. Én az OVB
statisztikai összesítéseit másképp olvasom; szerintem a
baloldal az összesített szavazatok terén is súlyos
vereséget szenvedett (a Fidesz és a KDNP együtt a
szavazatok 30,84 százalékát kapta, az MSZP és az SZDSZ
ennek alig több mint a felét, 16,75 százalékot). Ha
október 1-jén parlamenti választások lettek volna, a
jobboldal ma kényelmes alkotmányozói többséggel
rendelkezne az Országgyűlésben.
Nem biztos azonban, hogy -
bármelyikünknek legyen igaza - a választási eredmény
megítélésének perdöntő jelentősége van a köztünk zajló
vitában. A szeptember elején végzett, majd október
elején megismételt közvélemény-kutatások adatai azt
mutatják, hogy az önkormányzati választások kimenetele
már a kazettabotrány előtt eldőlt. Ez számos baloldali
megfigyelő szerint azt bizonyítja, hogy a
Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra kerülése a választók
szélesebb köreiben nem okozott erkölcsi megrázkódtatást.
Csak a jobboldal bármikor mozgósulni kész erőit hozta
tűzbe, csupán az ő izzó antikommunizmusuknak és
liberalizmus-ellenességüknek adott új gyúanyagot.
Az Élet és Irodalom
vitájában Vásárhelyi Mária adta elő ezt az érvet. (A
nagy agyhalál, 2006. október 20. [42.]). "Ha Kis János
arról írna, hogy személy szerint neki mély erkölcsi
megrendülést okozott a beszéd, azt, ha indokoltnak nem
is tartanám, ám természetesen készséggel elhinném. Azt a
tételét azonban, amelyre írását alapozta és mely szerint
a magyar társadalomnak okozott mély erkölcsi
megrendülést ugyanez, alapvetően vitatom", írja
Vásárhelyi, és állítása mellett így érvel: "Az elmúlt
időszakban készült közvélemény-kutatások kivétel nélkül
azt mutatják, hogy a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra
kerülése semmiféle elmozdulást nem idézett elő sem a
lakosság pártpreferenciáiban, sem Gyurcsány Ferenc
személyének megítélésében, és így nem volt hatással az
önkormányzati választások kimenetelére sem. Az MSZP
támogatottsága szeptember elején érte el a mélypontját.
Az október eleji felmérés ehhez képest már nem mutat
változást."
Vásárhelyi okoskodása
bizonytalan lábakon áll. Állításom erkölcsi reakciókról
(megrendülésről, becsapottságérzésről,
bizalomvesztésről) szól, az ellenvetés
pártpreferenciákról. Ezek különböző változók. A
pártpreferenciák mutatói nem a választók erkölcsi
reakcióit mérik, legföljebb következtetni lehet belőlük
az erkölcsi reakciókra. A következtetés azonban nem
egyszerű, a pártpreferenciák ugyanis sok tényező
együttes hatására változnak, a választók erkölcsi
reakciója csupán egy a sok közül. Abból, hogy a
Gyurcsány-beszédet követő hetekben nem változtak, csak
akkor lehet az erkölcsi reakciók hiányára következtetni,
ha a többi tényező hatását előbb kiszűrik. Ez nagy
körültekintést kívánó művelet.
Természetesnek véljük, hogy
ha a választók megdöbbennek és felháborodnak, akkor
mindjárt a pártpreferenciájukat is módosítják. Ha tehát
a preferenciák nem módosulnak, ebből hajlamosak vagyunk
arra következtetni, hogy nincs megdöbbenés, nincs
felháborodás. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű.
Magyarországon, mint Vásárhelyi is megállapítja, a
teljes választói népesség egyik harmada rendíthetetlen
jobboldali, egy másik harmada rendíthetetlen baloldali
szavazó. Ők gyakorlatilag addig nem viszik máshová a
szavazatukat, amíg pártjuk szét nem esik. Az MSZP
támogatottsága szeptember elején a teljes népességen
belül harminc százalék körül volt. Elérte azt a
küszöböt, mely alá a párt szervezeti válsága nélkül már
nem süllyed. Másfelől, mint arra Vásárhelyi is rámutat,
a Fidesz agresszív, nyugtalanságot keltő politikája
kontraproduktív lehetett; valószínűleg inkább
taszította, mint vonzotta a kazettabotrányon felindult
bizonytalan szavazókat. Ha pedig így van, akkor
egyszerre lehet igaz, hogy a Gyurcsány-beszéd - mint
írtam - "rettenetes erkölcsi megrázkódtatást okozott", s
hogy a pártpreferenciák eloszlása közben változatlan
maradt.
Vannak további adatok,
melyek megerősítik ezt a feltételezést. Először is, a
Medián október 7-én és 8-án végzett felmérése szerint, a
szocialisták támogatottsága szeptember és október között
nem csökkent ugyan, elutasítottsága azonban drámai
mértékben növekedett; az MSZP vált a legelutasítottabb
párttá, megelőzve a hagyományosan népszerűtlen
szélsőjobb alakulatokat. Másodszor, noha ugyane felmérés
szerint szeptember és október közt Gyurcsány Ferenc
népszerűségi indexe nem romlott tovább, a megkérdezettek
56 százaléka mégis azt mondta, hogy a miniszterelnöknek
távoznia kellene, és csak 39 százalékuk foglalt állást a
maradása mellett. Végül csupán 23 százalék nyilatkozott
úgy, hogy a Gyurcsány-beszéd egyáltalán nem hatott rá;
26 százalék bocsájtott meg Gyurcsánynak a bizalmi
szavazást megelőző beszéd hatására, és 48 százalék
jelentette ki, hogy változatlanul nem tud megbocsájtani.
A megkérdezettek hajszál híján háromnegyed része úgy
érezte, hogy Gyurcsánynak bizony volt miért bocsánatot
kérnie.
Ezek az adatok a harag és
felháborodás intenzitásáról nem sokat árulnak el, azt a
vélekedést azonban bizonyosan cáfolják, mely szerint a
Gyurcsány-beszéd nem okozott erkölcsi megrázkódtatást.
Vásárhelyi Mária
álláspontjával nemcsak az a baj, hogy ellentmond a mért
adatoknak. Ráadásul még életszerűtlen is. A választások
előtt a kormányoldal azt harsogta, hogy dübörög a
gazdaság. Adót csökkentett, további adócsökkentések
menetrendjéről hozott törvényt. Kampányát az uniós
pénzekből finanszírozandó, hatalmas beruházások
víziójára építette. Az államháztartási hiány
elszabadulásáról, elkerülhetetlen megszorításokról, az
életviszonyokat alapvetően megrázó reformokról nem esett
szó. A választásokat szinte azonnal követő drámai
bejelentések arculcsapásként érték az embereket. Nem ezt
ígérték nekik, nem erre készítették fel őket. Nem
egyszerűen azzal kerültek szembe, hogy nehéz idők várnak
rájuk, hanem azzal, hogy ezt eltitkolták előlük. A
Gyurcsány-beszéd azért okozott hatalmas erejű
megrázkódtatást, mert kimondta, amit a többség érzett:
hogy be lettek csapva.
De valóban eltitkolták-e az
igazságot a választók elől? Ezt vonja kétségbe Radnóti
második ellenvetése.
*
"Kis János logikáját abban
vélem hibáztathatónak, hogy ő is tények
lelepleződéseként fogja fel Gyurcsány beszédét. A
politikailag tájékozatlan közönséget sokkhatásként
érhette e beszéd önminősítése, s ennek politikai
jelentőségét, erkölcsi súlyát semmiképpen sem akarom
lebecsülni. A politikailag tájékozott állampolgárnak
azonban új tény nem jutott a tudomására."
Ádám Zoltán cikke
(Böszmeségek vására, ÉS, 2006. október 27. [43.])
nagyobbrészt ezt a megállapítást fejti ki, igen
alaposan. "A trükközés nem titkos kormányhatározatokkal
folyt", írja. A PM havi rendszerességgel köteles
közzétenni az államháztartás egyenlegének alakulására
vonatkozó adatokat; ezek folyamatosan összevethetők a
költségvetési törvényben és a minisztérium aktuális
prognózisaiban szereplő számokkal. A költségvetési
gazdálkodás minőségét egy sereg elemző és nemzetközi
intézet vizsgálja, a kormánynak pedig szigorú uniós
beszámolási kötelezettsége van. Minden szakértő tudta,
folytatja Ádám, hogy a kormány trükközik,
"autópályapénzeket rak ide-oda, ál PPP-projekteket
szervez, kiadásokat halaszt el, és bevételeket hoz előre
könyveléstechnikailag, nehezen áttekinthető
privatizációs bevételekből finanszíroz folyó
kiadásokat." Az elemzők nyíltan beszéltek
felismeréseikről, "ahogyan a költségvetési
törvényjavaslatról lesújtóan nyilatkozó Állami
Számvevőszék és a szintén tavaly decemberben benyújtott
aktualizált konvergenciaprogramot visszautasító Európai
Bizottság sem titkolta el a véleményét."
"A kormány nem a társadalom
háta mögött trükközött, hanem az orra előtt", írja Ádám.
Ha nem tenné hozzá, hogy mindez "a közvélemény
hallgatólagos beleegyezésével" történt, maradéktalanul
egyetértenék vele.
Én azonban úgy látom, az
állampolgárok közössége nem adhatta beleegyezését a
kormány ügyeskedéséhez, mégpedig azért, mert nem volt
eléggé tájékozott ahhoz, hogy kompetens módon felmérje,
mi történik valójában. 2006 januárja és áprilisa közt -
azokban a hónapokban, amikor az Unió visszaküldte a
konvergenciaprogramot, a hitelminősítő intézetek pedig
elkezdték leértékelni hazánkat - a lakosság gazdasági
várakozásai egyértelműen javultak; a GKI
konjunktúra-vizsgálatai szerint lényegesen jobbak
voltak, mint 2003 januárja óta bármikor.
Igen, a választók többsége
valószínűleg hallott a konvergenciaprogram kudarcáról, a
kormány és az MNB vezetése közti vitákról, az
autópályakiadások rendellenes könyveléséről,
hitelképességünk romlásáról. Az átlagos választó azonban
nem rendelkezik annyi makrogazdasági háttértudással és
információval, hogy e hírek súlyát fel tudja becsülni.
Talán érzékelte, hogy nincs minden rendben, de
bizonyosan úgy vélte, múló és jelentéktelen anomáliákról
van szó.
S a kormány épp ezt akarta
elérni. Egész propagandája a veszély bagatellizálására
irányult. Arról igyekezett meggyőzni a választót, hogy
amiről az EU, az MNB, a hitelminősítő intézetek és a
hazai szakértők beszélnek, nem érdekes, nem kell törődni
vele. Bár a hazardírozás a választók "orra előtt" folyt,
a választóknak sejtelmük sem volt róla, hogy ami az
orruk előtt zajlik, az veszélyes hazárdjáték.
Ádám Zoltán joggal állítja,
hogy az ellenzék szembesíthette volna a közvéleményt az
igazsággal, ha akarja. Politikai vezetői eleget tudtak a
magyar gazdaság valóságos helyzetéről ahhoz, hogy ezt
megtegyék. Ők azonban inkább az ígérgetési versenyben
igyekeztek túllicitálni a kormányoldalt, s ebben - semmi
kétség - verhetetlennek bizonyultak. Kampányuk
megerősítette az átlagos választót abban a hiedelemben,
hogy a szocialisták és a szabad demokraták ígéretei
mértéktartó, józan helyzetértékelésen alapulnak. A
vezető ellenzéki pártot is felelősség terheli azért,
hogy a magyar társadalmat meg lehetett téveszteni. Ez
szerintem is lényeges megállapítás. A kérdés az, mi
következik belőle.
Következik, hogy a
választás eredménye, bármennyi hazudozás folyt mindkét
oldalon, vitathatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül
legitim. Választási csalásról akkor lehetne beszélni, ha
a kormány megfosztotta volna az ellenzéket a
lehetőségtől, hogy a hazugságokat és praktikákat
leleplezze. Az ellenzék rendelkezett a lehetőséggel. Nem
élt vele. A 2006. évi választási kampány a harmadik
köztársaság történetének egyik mélypontja volt. Azt
azonban senki nem állíthatja, hogy a kormányoldal
elcsalta a győzelmet az ellenzék elől. Legkevésbé a
Fidesz vezérének van joga ilyet állítani.
Nem következik ugyanakkor
az ellenzék társfelelősségéből, hogy a kormány nem
hazardírozott, s hogy nem titkolta el az ország elől
hazardírozásának tényeit. Nem következik, hogy ami a
választás és a kazettabotrány közti hónapokban történt,
nem egy hazugság lelepleződése volt. Nem következik,
hogy az őszödi beszéd nem a lelepleződést katalizálta
botránnyá. Nem következik, hogy a kormány felelőssége
csak annyi volna, amennyi az ellenzéket is terheli. Nem
következik, hogy a választó téved, ha becsapottnak érzi
magát, s hogy kétszeresen téved, ha a becsapottság
miatti indulatait elsősorban a kormányoldalra zúdítja.
A választás utáni politikai
válság, melyhez a Gyurcsány-beszéd napvilágra kerülése
adta meg a végső lökést, a választás előtti hazardírozás
és ködösítés egyenes következménye. Minden magyar
kormánynak egyszerre két közönség előtt kell megőriznie
a hitelét: az állampolgárok előtt, akiknek végső soron
felelős, s akiktől az újraválasztása függ, valamint az
Unió szervei, a hitelminősítő intézetek és a befektetők
előtt, akiktől a gazdasági folyamatok kézbentartására -
a választók javának szolgálatára - való képessége függ.
A választás előtti hazardírozás olyan messzire ment,
hogy a két feladatot már nem lehetett egyszerre
megoldani. Az Európai Bizottság, a hitelminősítők, a
befektetők átláttak a szitán, és nyilvánvalóvá tették,
hogy türelmük a választás másnapjáig tart. Ez
kikényszerítette a győzelem utáni azonnali és brutális
fordulatot, mely viszont teljesen felkészületlenül érte
a választókat, akik egyáltalán nem láttak át a szitán.
Ez váltotta ki a többségből a becsapottság érzését. Ez
az érzés rendítette meg a kormányfőbe, a kormányba és a
kormánypártokba vetett bizalmat, ez az érzés talált
magának szavakat a Gyurcsány-beszédben, és ez teremtett
kedvező környezetet a jobboldal kormánybuktató
kísérletéhez.
*
De ha mindez igaz,
figyelmeztet Ádám, akkor is számításba kell venni, hogy
"a demokratikus politikát (...) szuboptimális megoldások
jellemzik". Az a fajta trükközés, amelyhez a
Gyurcsány-kormány folyamodott, nem rí ki az általános
gyakorlatból.
Hogy a nyugat- és
észak-európai kormányok közül hány enged meg magának
ehhez hasonló trükközést, nem tudom, de ez talán nem is
lényeges. Valamennyien tisztában vagyunk vele, hogy a
hazugság, a választók megtévesztése nem küszöbölhető ki
teljesen a demokratikus politikából. A kérdés az, mi a
teendő, amikor botrányos körülmények közt lelepleződik.
Pengeélen c. cikkem azt állította, hogy ilyen
helyzetekben nem érvényesek a politika mindennapjait
uraló szabályok. A botrány rendkívüli helyzetet teremt.
Szembesíti a közösséget a hazugság problémájával, melyen
rendes körülmények közt túltesszük magunkat. Nekünk
szegezi a kérdést, hogy törekszünk-e és képesek
vagyunk-e a hazugság és igazmondás közti különbség
fenntartására, hogy kordában óhajtjuk-e tartani a
hazudozást, vagy nem bánjuk, ha elszabadul.
Ádám Zoltánnak igaza van:
az én felfogásomból az következik, hogy kívánatos volna
a válságot Gyurcsány Ferenc távozásával megoldani.
De persze abban is igaza
van, hogy a demokratikus politika a szuboptimális
megoldások birodalma. A bizalmi válságok nemcsak azt a
kérdést vetik föl, hogy távozzon-e a miniszterelnök,
hanem azt is, hogy van-e, aki a helyébe lépjen. A
D-209-es botrány idején a koalíció könnyen
végrehajthatta volna a kormányfőcserét, ha el lett volna
szánva rá. Volt kézenfekvő utódjelölt. A gazdaság még
jól kezelhető állapotban volt, a forint szilárdan
tartotta az árfolyamát. A mai helyzet sokkal
bizonytalanabb az akkorinál. Nem tudjuk, hogyan
reagálnának a piacok a vezetési válságra, különösen, ha
az elhúzódik. A kockázat óriási. A forint összeomolhat,
a befektetők menekülni kezdhetnek; a krízis temérdek
szenvedést zúdítana az országra, és beláthatatlan
politikai következményekkel járna. Ezért írtam, hogy
Gyurcsány távozásában csak akkor érdemes gondolkodni, ha
van olyan személy, aki mögött a két párt azonnal
felsorakozik.
Bauer Tamás szerint nem
ilyen negatív indokok alapján kell elvetni a
kormányfőcsere gondolatát. Gyurcsány Ferencnek azért
kell maradnia, mert ő az a baloldali politikus, aki az
MSZP megújítására és az ország előtt álló reformok
végigvitelére tette föl politikai jövőjét (A megkésett
beszéd, ÉS, 2006. október 20. [42.]). Maradása nem a
kisebbik rossz: egyértelműen jó.
Nem vitatom, hogy Gyurcsány
elkötelezte magát az ország "nyugatos modernizációja"
mellett. Még ha nem világos is előttem, pontosan
látja-e, hogy milyen reformokat kíván megvalósítani, az
irányt - nekem úgy tűnik - jól érzékeli. Jelenleg nincs
a színen olyan politikai vezető, akiről biztosan
tudhatnánk, hogy arra menne tovább, amerre a választások
után Gyurcsány elindult. Ez szerintem is Gyurcsány
mellett szól.
Maradásának azonban súlyos
hátrányai is vannak. A következő időszakban olyan ember
lesz Magyarország miniszterelnöke, akinek
szavahihetősége a választók nagy részének szemében
megkérdőjeleződött.
Gyurcsány Ferencből
sugárzik az eltökéltség, hogy minden ellenállással
dacolva végigvigye az államháztartási egyensúly
helyreállítását, és újrakezdje a tíz éve elakadt
reformokat. Neki azonban ma nem csupán a status quo-ban
érdekelt csoportok nyomásgyakorlásával, nemcsak a hadra
fogható jobboldal kormánybuktató dühével kell számolnia,
hanem azzal is, hogy ő maga elveszítette a választók
széles rétegeinek bizalmát. Nem viselkedhet úgy, mint
aki a bocsánatkérő beszéddel immár lerótta adóját a
felháborodott közvéleménynek, s így aztán folytathatja
tovább, mintha mi sem történt volna. Neki magának,
kormányának és a kormány mögött álló koalíciónak meg
kell küzdenie az elveszett bizalom visszaszerzéséért.
Befejezésül arról szeretnék
szólni, hogy erre milyen helyzetben kerül sor, s hogy a
helyzet milyen politikát kíván.
*
Ahogy a trükközést
segítette, hogy az ellenzék választási kampányába nem
fért bele a költségvetési hazárdjáték leleplezése, úgy a
Gyurcsány-beszéd által katalizált politikai válság
alakulásához is hozzájárult, hogy a nagyobbik ellenzéki
párt a kormány elsöprésére próbálta kihasználni azt.
Orbán Viktor az utcára szólította híveit, megfenyegetve
a kormányzó koalíciót, hogy addig folytatják a
tüntetéseket, amíg Gyurcsány Ferenc nem távozik. Később
már nem is Gyurcsány megbuktatásáról, hanem az MSZP
szétesésének kikényszerítéséről beszélt.
Orbán stratégiája minden
korábbinál élesebbé tette a politikai táborok
konfrontációját, miközben az utcán vizuálisan is
megjelent a trikolóros jobboldal és az árpádsávos
szélsőjobboldal összeolvadása, a kormány legitimitásának
megkérdőjelezése pedig felszabadította a politikai
erőszakot.
Ez a folyamat az október
23-i Fidesz-tüntetésben, az állami ünnepségeket
megbénító zavargásokban, s végül a masszív rendőri erők
bevetésével végrehajtott tömegoszlatásban kulminált.
Október 23-a valószínűleg
nem ideiglenes tetőpontja, hanem fordulópontja a válság
első szakaszának. A "narancsos forradalom" meghirdetése
téves helyzetértékelésen alapult. A bizalmi szavazás
nyilvánvalóvá tette, hogy a krízis megoldásának a
parlamentben a helye. Alkotmányos megerősítést adott a
kormánynak. Egy időre elszigetelte az MSZP parlamenti
frakcióját a pártban zajló eróziótól, s ezzel időt adott
a párt sorainak rendezésére. Lecsillapította a piacokat,
megerősítette a forintot. Kiiktatta a rövid távú
politikai lehetőségek közül a kormány megbuktatását.
Orbán Viktor nem tudott cselekvési programot adni utcára
szólított híveinek. Nem tudta megmondani nekik, hogyan
fogják a mindennapos tüntetésekkel elérni céljukat, sőt
azt sem, hogy pontosan mi is a cél. Ugyanakkor a szűnni
nem akaró utcai mozgósítás, az erőszak ismétlődő
fellángolása egyre ellenszenvesebbé tette a tüntetéseket
a közvélemény szemében. A "narancsos forradalmat"
csöndben el kellett felejteni. Október 23-a után már
csak a szélsőjobb tüntet, a lakosság növekvő
antipátiájától kísérve.
Ezzel azonban a válságnak
még nincs vége. Akár a falakon kívül politizál, akár a
falakon belül, a Fidesz rabja szeptemberben választott
retorikájának. Mivel a kormányt a választások
elcsalásával vádolja és illegitimnek minősíti, ezért nem
egykönnyen térhet le a kormánybuktatási kísérlet
pályájáról. Orbán úgy vonta vissza az utcáról csapatait,
hogy új, "a demokrácia nehézkes szabályait" tiszteletben
tartó és alkalmazó mozgalmat hirdetett a kormány
megbénítására: "hétigenes ügydöntő népszavazást" a
tandíjról, a vizitdíjról, a kórházprivatizációról, a
patikaliberalizációról, a nyugdíj melletti
munkavégzésről, a termőföld elidegenítéséről, valamint a
kormánytagok "kárfelelősségéről".
A vázolt népszavazási
kezdeményezés e cikk szerzőjének véleménye szerint
alkotmányellenes. Nem azért az, mert a hét kérdés közül
néhány esetleg nem fér össze az alaptörvénnyel. Ha
külön-külön az összes kiállná az alkotmányossági próbát,
együtt akkor is fennakadnának rajta. Alkotmányunk
parlamenti demokráciaként határozza meg a Magyar
Köztársaság berendezkedését. A hatalomgyakorlás legfőbb
szerveiként az Országgyűlést és a neki felelős kormányt
azonosítja. Erre hivatkozott az Alkotmánybíróság már
1992-ben, amikor az Országgyűlés feloszlatását célzó
népszavazási indítványt burkolt alkotmánymódosítási
kezdeményezésként utasította el. Ezzel az alkotmányos
konstrukcióval összefér, hogy olykor népszavazás
korrigálja a parlamenti többség és kormánya döntéseit,
de az nem fér össze vele, hogy népszavazás híúsítsa meg
őket, elvonva a választott többségtől a kormányzáshoz
való jogot, melyet az alkotmány reá ruház. A "hétigenes"
népszavazás ezt tenné. Maga Orbán Viktor mondta ki, hogy
a cél nem kevesebb, mint a többség megfosztása a
kormányzás lehetőségétől: "Igen, ügydöntő népszavazási
kezdeményezéseket nyújtunk be a tanügy, az egészségügy,
a nyugdíjak, a termőföld és a demokratikus garanciák
kérdésében. Ezzel kiköszörülhetjük a magyar demokrácián
esett csorbát, és eldől a hazugságokra épülő kormányzás
sorsa is."
Nézetem szerint a helyes
alkotmánybírói döntés elejét venné a "hétigenes"
népszavazásnak. Ez azonban normatív megállapítás, nem
jóslat. Senki nem tudja előre megmondani, mi lesz a
határozatban, ha az ügy a bírák elé kerül. Lehet, hogy a
testület rábólint a dologra.
Ha így lesz, akkor az
igenek győzelme megbénítja a kormányt és előrevetíti
bukását. Az igenek - kevésbé valószínű - veresége
viszont a Fideszre mérne hatalmas csapást. De valójában
a Fidesz az igenek győzelméből is csak vesztesként jöhet
ki. Orbán október 6-i hvg.hu-interjúja elárulja, hogy a
jobboldali párt vezetői is tudják, amit mi is tudunk: a
költségvetési megszorítások és a - rövid távon ugyancsak
költséges - reformok elkerülhetetlenek. A
szocialista-liberális kormányt megbénító népszavazás
bénaságra ítélné a rá következő Fidesz-kormányt is.
Orbán csapdába lavírozta
pártját, olyan helyzetbe, mely nemcsak a
Gyurcsány-kormányra, nemcsak az ország egészére, hanem
magára a Fideszre nézve is veszélyes.
A csapdahelyzetből, melynek
valamennyien foglyai vagyunk, aligha lehet másképp
kiszabadulni, mint a két oldal összehangolt
próbálkozásával. Arra gondolok, hogy a háttérben
zajtalan megbeszéléseknek kellene kezdődniük a rendes
parlamenti gyakorlat helyreállításáról. A jobb- és a
baloldal közös felelőssége, hogy erre sor kerül-e.
Cikkem a - szocialista és
liberális - baloldalhoz szól, ezért a baloldal
felelősségét vizsgálja részletesebben.
Mit tehet a baloldal a
tárgyalások megindulásáért? Mindenekelőtt azt, hogy
bizonyos dolgokat nem tesz. Nem vonul ki mondvacsinált
ürüggyel az ellenzék által kezdeményezett bizottsági
ülésről. Nem szavazza le az ellenzék által sürgősséggel
kért vitanapot. A látszatát is elkerüli annak, hogy
útját állná a zavargások napjaiban, így október 23-án
alkalmazott rendőri erőszak parlamenti kivizsgálásának.
Meghagyja a független tudományos kutatás hatáskörében a
szeptember-októberi zavargások szociológiai okainak
kivizsgálását, ő maga a rendészeti minisztérium
kebelében a rendőri akciók szakszerűségét és
jogszerűségét vizsgálja meg.
Nem dönti el eleve, hogy
minden atrocitásért a végrehajtó rendőrök felelősek,
hanem megvizsgálja, hogy ki engedélyezte a rendőröknek
az azonosító szám levételét, bátorítva ezzel a
brutalitást, ki engedélyezte a vipera használatát, ki
mulasztott el gondoskodni a Deák-téri randalírozók és a
Fidesz-tüntetés elválasztásától. Nem a gyülekezési
szabadságot sértő jogszabálymódosításokkal próbál úrrá
lenni a helyzeten, hanem átgondolja, hogy milyen hibákat
követtek el a hatóságok a gyülekezési törvény
alkalmazása során.
Az uniós pénzek elosztását
nem tartja egyoldalú pártkontroll alatt, nem használja
politikai célokra, nem jutalmaz és büntet településeket
választott önkormányzatuk pártállása alapján. Nem veszi
át az ellenzék hidegháborús retorikáját.
Általánosabban:
tiszteletben tartja az alkotmány betűjét és szellemét.
Átérzi, mit jelent, hogy bármilyen mély ma az árok a két
oldal között, mindkét oldal magyar állampolgárok
millióit képviseli, s hogy a kormány valamennyi magyar
állampolgár nevében és javára köteles kormányozni, és
ennek megfelelően jár el. Röviden: eleget tesz a
demokratikus politika erkölcsi elveinek.
Ez nem egyszerűen morálisan
helyes; a politikai célszerűség is ezt kívánja. Ha a
kormányoldal így cselekszik, azzal szűkíti a
konfrontáció-kereső jobboldal mozgásterét, mert nehezebb
elhitetni, hogy hadiállapot van, ha a másik fél a
békeállapot szabályai szerint jár el. Az alkotmányos
játékszabályok kínosan pontos betartása csillapítja a
feszültséget, s ezzel közvetlenül és közvetve javítja a
kommunikáció helyreállításának esélyeit. Javítja
közvetlenül, mert javítja a másik oldalán azoknak a
pozícióit, akik látják és értik, hogy a konfrontáció
nemcsak a kormányoldalra veszélyes, hanem az ellenzéki
oldalra is. És javítja közvetve, mert ez az, amit a
kultúrharctól idegenkedő választók nagyobb része
helyesel.
Nincs rá garancia, hogy ha
bekövetkezik ez a fordulat a kormánypártok
magatartásában, a jobboldal vezető ereje ésszerű
önkorlátozással válaszol a baloldal ésszerű
önkorlátozására. Lehet, hogy a Fideszt már semmi nem
tartja vissza a népszavazás kalandjától. Az erkölcsi
kérdés akkor is napirenden marad. Ha ugyanis sor kerül a
népszavazásra, a kormányoldal nem tehet mást: meg kell
küzdenie az indítvány hazugságával. Meg kell értetnie a
választókkal, hogy rútul becsapja őket, aki azt
javasolja, hogy igennel szavazzanak. Ez akkor is
hihetetlenül nehéz feladat volna, ha nem a
kazettabotrány árnyékában kellene végrehajtani. De a
kazettabotrány ott tornyosul a miniszterelnök fölött,
akinek a népszavazás ügyében vezetnie kell majd a
kampányt. Nem lesz elég, hogy most az igazat mondja,
hiszen korábban nem mondott igazat.
A népszavazásra fél éven
belül sor kerülhet. Gyurcsánynak ennyi ideje van, hogy
visszaszerezze a választók bizalmát. S közben nem
folyamodhat olcsó népszerűségjavító eszközökhöz. Amit
2002 és 2006 közt meg lehetett tenni, az - éppen mert
tették is, méghozzá nyakló nélkül - ma már nem tehető
meg. A jövő évi költségvetés megszorító költségvetés
lesz, és minden korlátozással arra emlékezteti majd az
embereket, hogy félre lettek vezetve.
A bizalom visszaszerzéséhez
egyetlen parlamenti beszédnél sokkal többre van szükség.
Olyan dolgokra, melyekről már előző cikkemben is írtam.
Garanciákra, hogy a sajnálkozás és a változtatási
szándék komolyan vehető. Ha a miniszterelnök valóban
szakít a választók félrevezetésének gyakorlatával, akkor
megválik a minisztertől, aki személyében jeleníti meg
azt. Veres Jánosnak távoznia kell a posztjáról.
Jó volna, javasoltam
továbbá, ha a második Gyurcsány-kormány elővenné
Medgyessy Péter ötletét, és megalkotná a miniszteri
etikai kódexet. Nem olyan rettenetes nehéz feladat ez,
vannak adaptálható minták. A Gyurcsány szívének kedves
brit munkáspárti kabinet is alkotott egyet önmaga
számára, mindjárt az 1997-es választások után. Ez
leszögezi, hogy mi az, amit egy miniszter nem csinálhat
meg következmények nélkül. Rögzíti az ügyek
kivizsgálásának eljárásait. A szankciókról a kormányfő
dönt, teljes mérlegelési szabadsággal. De ez nem
jelenti, hogy rendre elmulaszthatná a felelősségre
vonást: ha így járna el, magára húzná a felelősséget. A
miniszteri kódex kibácsátásával a kormány
kötelezettséget vállalna arra, hogy a jövőben szigorúbb
magatartási szabályokhoz tartja magát, mint eddig, és
hogy a vállalás nyilvánosan számon kérhető lesz.
Végül azt indítványoztam,
hogy a kormány változtasson működésének eddigi
gyakorlatán. Gyurcsány Ferenc mögött eltűntek a
miniszterei. A miniszteri felelősséget felülírta a
kancellária felelőtlensége, ahol csúcsminiszteri
pozíciót töltenek be olyan személyek, akik nem a
parlamenttől kapták a felhatalmazásukat, és nem is
felelősek a parlamentnek - köztük egy volt
pénzügyminiszter, akiről sokan számon tartják, hogy egy
csúnya trükk miatt kellett tárcájától megválnia.
Előző cikkemben azt írtam:
azért vélem rossznak ezt, mert ha a kormány nem a
parlamenti felelősségét tükröző, átlátható és
ellenőrizhető módon működik, akkor az állampolgárok
aligha hiszik el, hogy a választás előtti trükközésnek
egyszer s mindenkorra vége. Ehhez most hozzátenném:
rossznak gondolom azért is, mert a kormány ambiciózus
reformtervei éppen itt, a kancellária hátsó traktusainak
homályában készülnek. Az állampolgárok közössége csak
arról értesül, hogy a jövőben kinek-kinek magáról kell
majd gondoskodnia, mert az állam nem vállalja tovább a
kötelező befizetéseken alapuló, újraelosztó gondoskodást
- arról azonban, hogy az öngondoskodás feladatát milyen
feltételek közt és milyen esélyekkel gyakorolhatja majd,
semmit nem tud meg. A reformok körül csak nagy-nagy
bizonytalanság van, nyilvános beszéd és vita nincs.
Ezt veszélyesnek tartom.
Tudom, hogy a még korai stádiumban lévő tervezetek
vitára bocsátása időt és alkalmat ad a változatlanságban
érdekelt nyomásgyakorló csoportoknak, hogy megakasszák
az átalakulást. A vita hiánya viszont azt a kockázatot
rejti magában, hogy a kormány terveit senki nem
támogatja, legkevésbé azok, akik a reformok
következményeit a bőrükön fogják tapasztalni.
A reformok nyilvános
kiérlelése fárasztó dolog. A közvélemény azonban csak
nyilvános vitában tudja magáévá tenni a rá váró
változásokat. Diktatúrában nem kell törődni a
közvéleménnyel, lehet reformot csinálni a társadalom
akaratával szemben is. Demokráciában azonban nem lehet
megtakarítani a társadalom megnyerésének fáradságos
munkáját. Kornai János figyelmeztetett erre, hónapokkal
a kazettabotrány előtt (Egyensúly, növekedés és reform -
II., Népszabadság, 2006. június 29.). Intelme különösen
időszerű most, a kazettabotrány árnyékában, amikor
választók ezrei és százezrei kérdezik maguktól, hogy mi
okuk van hinni a kormánynak, mely egyszer már csúnyán
rászedte őket.
|
