|
Medgyessy Péter
Hat év közpénzügyei
Másodközlés!
Forrás: Népszabadság, 2006. november 21.
A nagy pénzügyi hiány három
kormány hibáinak következménye - de nem egyenlő
mértékben. Az Orbán-kormány első két évében a
Horn-kormány 1995 és 1998 közötti sikeres pénzügyi és
gazdaságpolitikáját folytatta - bár ezt nem hangoztatta.
2000-től azonban a kétéves költségvetéssel vad
költekezésbe, túlzott pénzügyi
kötelezettségvállalásokba, értelmetlen
presztízsberuházásokba bocsátkozott. Az Orbán-kormány
idején gazdaságpolitika címen hitbizományokat
osztogattak, szubjektív és morálisan kétes módon
bíráltak el pályázatokat, miközben leszakadás fenyegette
a nyugdíjasokat, az alacsony jövedelmű nagycsaládosokat,
és az a veszély keletkezett, hogy az ún. jövőszakmák
leértékelődnek, az egészségügyi és a pedagógiai pályák
kiürülnek. A külpolitikában a nemzetközi elszigetelődés
jeleit lehetett érzékelni. Nem volt megnyugtató a
viszony az Egyesült Államokkal, megromlottak a
kapcsolatok a környező országokkal, a határon túli
magyarságot szétszakították, s nem volt a kormánynak
elképzelése az egyre erősödő ázsiai országokkal
folytatandó politikáról sem.
Egyetértés volt a
baloldalon abban, hogy Orbán Viktorral szemben az övével
ellentétes személyiségre van szükség, aki nemcsak a
hagyományos baloldali szavazóréteget, hanem a középen
elhelyezkedő, bizonytalan csoportokat is képes
megszólítani. Így született az a döntés, hogy nem a
szocialista párton belül, hanem azon kívül kell keresni
a miniszterelnök-jelöltet.
2002 tavaszán az erős
média- és pénzügyi háttérrel rendelkező kormánykoalíció
- mindenki meglepetésére - elvesztette a választásokat.
A választási küzdelem azonban a szokásosnál is nagyobb
ígéretversenybe torkollott, hiszen jól láthatóak voltak
a társadalmi, szociális, gazdasági területeken a
feszültségek, és erősen csökkent a demokráciába vetett
hit.
Az új kormány 2002 kora
nyarán dilemma elé került: vagy beváltja a társadalmilag
szükséges és indokolt, de gazdaságilag nehezen
teljesíthető ígéreteit, vagy követi elődei példáját, és
a kormányprogram köszönő viszonyban sem lesz a
választási programmal. A koalíciót adó pártok és a
miniszterelnök egyetértésben úgy döntöttek, hogy az
ígéreteket be kell váltani, a politika hitelességét
helyre kell állítani. Nem volt könnyű döntés, a
makroközgazdász és a politikus lelkiismereti vívódása
volt mögötte. Egyetértés volt abban, hogy egy ilyen
politikának ára van, s azt is vállalni kell: 2003-tól
szigorú és következetes gazdaságpolitika szükséges a
pénzügyi egyensúly fokozatos javítására. A
kormányprogram legfontosabb elemei a következők voltak:
a demokrácia és a demokratikus intézmények
helyreállítása, a szociális igazságtalanságok
csökkentése, a modernizáció, és ennek első lépéseként
esélyek teremtése a leszakadó térségek számára. Ez út-
és autópálya-építéssel s megfelelő pénzügyi támogatási
rendszerrel érhető el. A modernizáció fontos eleme volt
az oktatási rendszer átalakítása. A program része volt
az integráció a világhoz, ami messze túlmutatott az
EU-integráció sikeres befejezésén, azaz a tárgyalások
lezárásán és a magyar nemzeti érdekek erős képviseletén.
Célul tűztük ki a külpolitika és külgazdaságpolitika
diverzifikációját, az orosz kapcsolatok helyreállítását,
a kínai és indiai kapcsolatok erősítését, a határon túli
magyarság esélyeinek javítását és a szövetségi rendszer
megerősítését az Egyesült Államokkal és a NATO-val.
A választási ígéretek
betartására sarkallt az is, hogy az önkormányzati
választásokon a koalíciónak meg kellett erősítenie
legitimitását, hiszen az ellenzék utcákon, hidakon és
saját médiáiban hatalmas kampányt szervezett a
kormánnyal szemben. Az önkormányzati választások
olyannyira jól sikerültek, hogy erős baloldali többség
mutatkozott szinte az egész országban.
Ez persze a nagy előnyök
mellett politikai tehertételt is jelentett. A baloldali
vezetésű önkormányzatok, városok lobbiereje,
érdekérvényesítő képessége hallatlanul megerősödött.
Készülni kellett az EU-csatlakozásról szóló
népszavazásra is. Miután az ellenzék a szélsőjobb felé
is kikacsintva, főként a kételyeket növelte - "az EU-n
kívül is van élet" -, a népszavazás szintén a
legitimitás próbája lett.
Ezek után kezdődött el a
gazdaságban az óvatos kiigazítási politika, 2003
elejétől gyengébben, közepétől következetesebben. Az
államháztartás hiánya 2002-ben 8,5 százalék volt, ami
2004-re 5,4 százalékra csökkent. A 2002-es hiányból
mindössze 0,9 százalék tulajdonítható a 100 napos
programnak. Az Orbán-kormány által örökül hagyott hiány
tehát 7,6 százalék volt. Reformok az Orbán-kormány
idején szóba sem jöttek, sőt az 1997-es nyugdíjreformot
is leállították. Költekezésükből nem sok maradandó
származott, a Széchenyi-tervből is inkább csak a név,
amire büszkék lehetünk.
A 100 napos program
2002-ben tehát még csak kismértékben terhelte a büdzsét,
de a következő években halmozottan. Több mint 700
milliárd forintról van szó, ami óriási összeg, de
tudjuk, hogy igazságtalanságokat csökkentett (szegények,
nagycsaládosok), történelmi adósságokat mérsékelt
(nyugdíjasok). A kormány bűne nem az volt, hogy az
egészségügyben és az oktatásban béreket növelt, hiszen
ennek indokoltsága elvitathatatlan, így lehetett
csökkenteni a szakmából a kontraszelektív hatású
elvándorlást, növelni a megbecsülést, és mérsékelni a
megnyíló európai munkaerőpiacok elszívó hatását. Az
intézkedések egyensúlyrontó hatása pedig néhány év alatt
eliminálható lett volna, ahogy az 2003-tól megindult. A
Medgyessy-kormány igazi hibája az volt, hogy nem
használta fel a béremelést a reformok elindításához. Ezt
azóta is sajnálom.
A reformok elodázásában
szerepet játszott az is, hogy azokat csakis mély szakmai
vita után, megfelelő társadalmi és politikai háttérrel
lehet sikeresen megvalósítani. Az ellenzék már akkor is
használta az utcai politizálás eszközeit (hídlezárás,
Parlament előtti tüntetés, nemzeti jelentőségű
ünnepségek megzavarása pl. Söjtörön vagy a 301-es
parcellánál). De hiány volt elszántságból és bátorságból
is. És végül: tisztázatlan volt (és ma is az) a modern
magyar baloldal felfogása az állam szerepéről. 2004
nyarának végére mindazonáltal komplett normaszöveg állt
rendelkezésre az egészségügyi rendszer átalakítására,
amely számos ponton kísértetiesen hasonlított a mostani
kormányzati elképzelésekhez. Ez nem túlságosan meglepő,
ha tudjuk, hogy előkészítésükben vezető szerepet töltött
be a mostani egészségügyi miniszter és a reformbizottság
mostani elnöke, s dolgoztak rajta a koalíciós
frakcióvezetők és a legjobb egészségügyi szakértőik is.
Az elgondolás akkor is az volt, hogy első lépésben a
tisztánlátást erősítsük: tudjuk meg, kik fizetnek
járulékot, kik nem, és mibe kerül az igénybe vett
szolgáltatás. Második lépésben a versengő biztosítók
jelennének meg (ezzel az az anyag is csak igen
szemérmesen foglalkozott). Akkor is az volt, és most is
az a meggyőződésem, hogy az egészségügyben is
több-biztosítós rendszerre van szükség, és
elkerülhetetlen a kórházak egy részének átalakítása más
egészségügyi intézetté vagy idősgondozóvá. A kórházi
rendszer regionalizálása szintén a struktúraváltás, a
jobb és finanszírozható szolgáltatások feltétele. A
diagnosztika erősítése, a vizsgálati és gyógyítási idő
rövidítése szintén szerepelt a programban. A
Medgyessy-kormány idején a haderőreform megvalósult,
megszűnt a kötelező katonai szolgálat, és a
felsőoktatási reformban is igen nagy előrelépés történt.
Könnyen belátható, hogy az
új miniszterelnök, aki már teljes erőből a választásokra
készül, nem engedhet meg magának olyan, rövid távon
kétes kimenetelű, népszerűséget rontó, bár hosszú távon
szükséges lépéseket, amelyek később elkerülhetetlenek. A
koalíciós frakciók sem tartották megvalósíthatónak az
egészségügyi reformot a választások előtt. Úgy
vélekedtek, hogy egy új miniszterelnök nem kezdheti a
működését ilyen drasztikus lépésekkel. A kormány által
2004-ben előkészített és benyújtott konvergenciaprogram
2005-től újabb szigorításokat helyezett kilátásba azzal,
hogy így tartható az euró bevezetésének kitűzött dátuma.
Ehelyett az áfa 25-ről 20 százalékra csökkent, aminek
sem gazdasági, sem politikai haszna nem volt, viszont a
2006-os csomagot közel 250 milliárd forinttal terhelte.
A hiány 2006-ra 10,1
százalékra ment fel. Ez a Gyurcsány-csomag nélkül 11,6
százalék lett volna. Ha levesszük a módszertani
változásokat (a nyugdíjreform hatását), 8,7 százalékot
kapunk, ami gyakorlatilag a 2002-es deficit szintje. Az
egyensúlyjavítás folyamata a politikai ciklusok
természete miatt 2005-től megállt, az egyébként
nélkülözhetetlen autópálya-építés pedig ez évre már 1,9
százalékkal növelte a költségvetési hiányt. Az egyensúly
helyreállítását 2004 ősze után is halogatta, a
reformokat pedig elodázta a kormány.
Az államháztartás adóssága
az egész ciklus alatt lassan, de folyamatosan nőtt.
2005-ben némileg megugrott, de még jelenleg is a
maastrichti követelmény körül van. Az állami adósságok
növekedésében közrejátszott a jegybank elhibázott
politikája is. A bank tökéletes bizalmatlansággal
viseltetett a kormánnyal szemben. Hivatalba lépése előtt
pár nappal és utána pár héttel ismét jelentősen növelte
az irányadó jegybanki alapkamatot, holott a 2002-es
hiányt saját elemzői már a tavasszal is jól becsülték
meg. Az indokolatlanul magas kamat hatalmas mértékben
növelte az állam kamatterheit, azaz ördögi körbe
kergette a gazdaságpolitikát.
Nehezen vitatható, hogy
2002 után megindultak az autóút- és autópálya-építések,
fokozatosan csökkentek a regionális különbségek, a
jövőszakmák anyagi és társadalmi elismerése némileg
javult, egészében pedig a ciklus a szociális béke
időszaka volt. A külföldi működő tőke visszatért az
országba, és a munkanélküliséget sikerült viszonylag
alacsony szinten tartani. Mindezek a jó kampány mellett
segítették a 2006-os választási győzelmet. A
miniszterelnök-váltás történetének különböző olvasatai
ismertek, attól függően, hogy éppen akkor ki hol volt.
Mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy a
miniszterelnök-váltás jó időpontban történt, a koalíció
szempontjából sikeres és eredményes volt. Az új kormány
reformlendülete pedig kétségbevonhatatlan.
A 2000 és 2006 között
regnáló kormányok egyik legnagyobb problémája a pénzügyi
hitelesség volt. A pénzügyi prognózisok és tervek mindig
túl optimistának bizonyultak - hol azért, mert a
nemzetközi konjunktúra rosszabb volt, hol azért, mert az
EU-csatlakozás kiszámíthatatlanná tette a költségvetést;
hol azért, mert miniszterelnök-váltásra került sor, hol
azért, mert közeledtek a választások.
A 2006-os választási
kampányban óriási ígéretverseny indult meg, amelyben a
kormány csak mérsékelten vett részt. Nem ígérni, viszont
a helyzet bemutatásával megszorításokat sugallni:
ilyenre még kampányban nem volt példa. Ezzel együtt is
valószínűleg többet kellett volna mondani a valóságról.
A választások után már elodázhatatlanok voltak a
kiigazítások és a reformok. Elfogadható, hogy először a
kiigazítás jön, és azon belül is első lépésként a
bevételek növelése, ugyanis gyors eredményre van
szükség, és a kiadások csökkentése késleltetett hatású,
bonyolultabb út. A reformok pedig csak ezek után vagy
legfeljebb ezzel párhuzamosan következhetnek. Arra
azonban már kevesebb magyarázat van, hogy miért kellett
túl szerteágazó, néha ellentmondásos, hatásaikban alig
áttekinthető javaslatokat megfogalmazni. Nehezen érthető
az is, hogy a reformok miért nem voltak kellőképp
előkészítve. Pedig a szigorításokat csak a reformok
hitelesíthetik. A reformokat (pl. az egészségügyit) nem
lehet elemeiből összerakni anélkül, hogy az "építmény"
tervét elkészítenénk. Az embereknek látniuk kell, miért
kell áldozatokat hozni, s nekik személy szerint mit
hoznak közép- és hosszú távon a változások.
Természetesen vannak a
programnak kifogásolható elemei is. Én itt csak kettőt
említek. Az egyik a reformok túlvállalása. Közismert,
hogy egy ciklus alatt maximum két reformot lehet
teljesíteni, és még ehhez is nagy előkészítettségre van
szükség. A Horn-kormány idején, pénzügyminiszterségem
alatt született meg a mind a mai napig egyetlen, nagy
elosztórendszert érintő reform: a nyugdíjreform.
Tapasztalatból is tudom tehát, mekkora erőket köt le, és
mennyi érdeksérelmet okoz egy-egy rendszer
modernizálása, gyökeres átalakítása. Az oktatási
rendszer, az önkormányzati alapszabályok, az egészségügy
és a nyugdíjrendszer, a közigazgatás egyidejű
átalakítása nem kivihető - az energiák elaprózásával
jár, és minden társadalmi réteggel szemben frontot nyit.
A bátorságnak bölcsességgel és higgadtsággal kell
párosulnia a sikerhez.
A másik probléma, hogy
jelenleg hiányzik - bár még pótolható - az, ami minden
baloldali program sajátja, hogy a reformok vesztesei
esélyt kapjanak saját védekező képességük
kifejlesztésére.
A kormány gazdasági,
pénzügyi kiigazító csomagját tűrni kell, még akkor is,
ha komoly fájdalmakkal jár. Reformjait tisztázás és
megvitatás után kifejezetten támogatni szükséges.
Alapvető fontosságúnak tartom azonban, hogy ezekről és
súlyos gazdasági, társadalmi következményeikről, a jövő
megoldásairól érdemi vita folyjon minden érintett fél
bevonásával. A reform nem a politikai elit magánügye,
hanem legfontosabb közügyeink egyike.
|
